Elveszve az ábrándozásban. Ismerős érzés? Miről is van szó? Az új Peccatum végre az a Peccatum, amire jómagam vártam. A tagok és a szándék ismertek, de hol is tart most az avantgarde metalzene Ihsahn és Ihriel megközelítéséből?

 

Talán valahol az önkifejezés és a zene között, egy olyan határon amikor a mondandó nem mossa el a hangokat, és nem pusztán dalokról van szó, hiszen mindegyikhez társítható egy-egy életérzés, történet, vagy egy furcsa kép. De mielőtt a dolgok elébe vágnék, érdemes sorra venni Ihsahn-ék eddigi szülötteit.

A bemutatkozó 1999-es Strangling from Within (még Lord PZ közreműködésével) egy jóval hagyományosabb black zenét tárt elénk, ott kezdődött, ahol az Emperor lezárult. A hibái számomra elég szembeötlőek voltak. Soha nem tudtam megbarátkozni a klasszikus elemek szintetizátoron való előadásával. Persze vannak fokozatok, de itt nagyon nem tudták elcsípni a hangokat, hol kellemetlenül vékonyka és magas, máshol száraz vonósok sokat vontak a zene értékéből, de az egész album hangzása hordoz kivetnivalókat. Egyszóval egyszer sem tudtam az elejétől a végéig meghallgatni.

Az Oh My Regrets Ep nem lett a kritikusok kedvence. A Peccatum a "nemzene" skatulyát kezdte feszegetni, röviden a dalszerkezet nemlétére, a témák "esztelen" egymásra pakolása volt a legfőbb kifogás, valamint Ihriel egyre extrémebb fekvésekben használt hangja. Ennek ellenére elődjével ellentétben gyakorta vettem elő, a vastagabb hangzás, a dobtémák ötletessége, és a zene feszültsége megfogott.

A 2000-es " Amor Fati " album nem hozott meglepetést az előd ismeretében. Ami számomra javulás volt, megmaradt, de igazán emlékezetes dolgokat nem történtek.

A jelenlegi helyzet, hogy mostanság ritkán van olyan nap, hogy ne hallgatnám meg a Lost in Reveire-t. Ez természetesen nem garancia senki számára, bizonyára nekem van egyfajta ízlésficamom, de lássuk a tényeket.

A Desolate Ever After indítja a komor, depresszív, néhol dühös albumot. A klasszikus hangszerek megszólaltatása teljesen rendben van. Halk vonósok, és szolid, az esőkopogáshoz hasonlítható zongorafutam kezd, elmosódott szófoszlányok keverednek az egyszerre baljóslatú és várakozásteljes zenébe. Majd Ihriel is bekapcsolódik a képbe, a várttól teljesen elütő hangfekvésben énekel, visszafogott, szinte elcsukló, az album címéhez híven ábrándozó hangon. Hirtelen vált a látvány, a ritmust fémes, gépi zakatolás adja, a gitártémát a legádázabb doom banda is megirigyelhetné. Ihsahn inkább morog, mint üvölt, inkább elmond, mint énekel. Ez a két kép váltja egymást, tökéletes kompozíció, ami a folytatást is jól előrevetíti. Mégsem nevezném dalnak a Desolate-t, inkább egy hosszúra nyúlt intro-nak.

Az In the Bodiless Heart esetében mindenki készüljön fel a legváratlanabbra (Peccatum mércével mérve), de félelemre semmi ok, a dalszerkezet kerek, az előadásban semmi olyan szélsőség nincs, ami idegeinket cincálná. A különlegessége egyszerűen az, hogy egy nagyszerű dal akusztikus gitárral, jazz-es dobjátékkal, a kellő helyeken megtoldva metal-os részekkel. Ihsahn tiszta énekhangja magával ragadó, szenvedélyes, hangterjedelme soha nem volt még ilyen széles.

A Parasite My Heart egy tradicionálisabb hangvételű black metal tétel, kiváló témákkal, de nem nélkülözve egyes helyeken a filmzeneszerű megoldásokat, ami mégsem szakítja meg a hangulati vonulatot, minden rész szervesen illeszkedik a dalokba.

Nem cincálnám szét a további négy dalt, mindenki döntse el, hogy milyen érzéseket kelt bensőjében, bár ne számítson pozitív gondolatokra senki. A kiábrándultság, a remény és reménytelenség, magány, önmarcangolás, a szív vágyainak kielégítetlenségének himnuszai ezek.

Zárógondolatként elmondanám, hogy egy nagyon komoly igényem testesült meg a Lost in Reverie-ben. Nem hiszem, hogy a zenészeknek, mint bármilyen művészettel foglalkozó embereknek határokat kéne húzniuk a paletta adta lehetőségeken kívül. Egy filmrendező sem rendezhet, csak szerelmi, vagy háborús filmeket. Idővel stílusuk (jó esetben) egyre markánsabb lesz, és ha nem borulnak el az érzelmek és képek alkotásának lehetőségeibe, akkor joggal remélhetünk kreatív, eredeti és mégis hozzánk közel álló alkotást.

Köszönet érte nekik.

9/10

rtp