Az Egyesült Királyságbéli Jesu stílusbeli meghatározása során a következő állítások igazak: kísérleti zene, ami az elektronika, pontosabban a szintetikus hangok által nyújtott lehetőségeket mégsem használja, a súlyos, doom-hc-indusztriál vonalat is magába olvasztja, bizonyos black-death hatásokat sem nélkülöz, amely szélsőségesen negatív érzések, hangulatok által inspirált terjedelmes dalmonstrumokban jut kifejezésre.

Nem igazán akad megfelelő mondat, vagy szófordulat arra a kifejezőerőre, amit nyújt a lemez, vagy amit el is mondhatnék, sem lenne pontosan olyan hatású, amit szeretnék átadni. Ha létezik negatív katarzis, eufória, bénító üresség, az ürességtől való félelem, ha létezik a kétségbeesésben való feloldódás, ott kell keresnünk a választ. Ha ismerjük a megadást, az alázatot, ha éreztük az abszolút hiábavalóságot, a groteszk rend értelmetlenségét, az abszurditást, és a reménytelenséget, akár a szürke felhők közül utoljára kiszűrődő napsugarat követő első, szúrós esőcseppek érintését, az elmerülést, a menekülést, akkor sejthetjük a Jesu mondanivalóját.

Tonnányi súlyú spirituális sámánzene ez, "világszellem-idézés" Shiva felébresztésének rituáléja, ragnaröki krónika, mely fizikai tömege és sűrűsége mellett teremt atmoszférát, megtölti a "világ vakítóan fehér ürességét árnyakkal", hogy létezésünk a természet egyensúlya szerint helyére kerüljön.

Agyontorzított basszusgitár, zajkeltés és riffelés között használt gitárdisszonanciák, vontatott dobolás, magasan szárnyaló ének, itt-ott üvöltés. Talán rokonságban az amerikai Isis áll hozzájuk legközelebb, nem hiába indulnak most tavasszal közös Európa-turnéra. (Apropó koncert! Ugyan Isis nélkül, de nálunk is láthatóak 2005. március 27-én a Trafó Klubban!) Eme rokonság főleg a dallamokban keresendő, egyszerű-ismétlődő gitáron eljátszott éles hangszínek, akár egy lelassított harangjáték, viszont a Jesu a maga módján szétesettebb, kevesebb követhető dalszerkezetet találunk, minden dal egyetlen vibráló, monoton hangulat. Virtuozitást, kiszámítottságot ne keressünk, zakatoló, pergő, fejrázásra késztető téma sehol. Morgó, dörrendő, gerjedő-zsibongó húrosok alapoznak végtelenül lassan, primitíven, megállíthatatlanul, a dob fémes kattogásként, egy vas tartóoszlop betonra csapódásaként szól. Ha a Brave Murder Day korszakbéli Katatonia jammelne valami iszonyat belassult stonercsapattal, akinek másnapra kivégzést ígértek, vagy ha "a Sigur Rós-t bedugod egy metalzone pedálba", hát akkor tartanának valahol itt.


Nincs elkülöníthetően más, vagy kiemelkedő dal a lemezen, de a Tried of Me, a We All Faulter, és a Sun Day már visszavonhatatlanul beleégette magát az agyam által tárolt "örökös legjobbak" listába, és ha valaha szembesülök a pusztulással, amortizációval, békétlenséggel, az "apokalipszis előjeleivel", biztos, hogy eszembe fognak jutni ezek a szerzemények.

Harag és beletörődés, örök körforgás.

10/10

rtp