Svájc soha nem termelt ki tömeges mennyiségben rock/metal zenekarokat, azonban a 80-as évek elejétől kezdve mindig volt egy-egy extraklasszisuk, kezdve a black/death műfajok ősatyjának számító Hellhammer/Celtic Frosttal, folytatva a technikás thrash Coronerrel, elérkezve végül a 90-es évek második felének underground sztárzenekarához, a black metalt a maga egyedi módján értelmező Samaelhez. Utóbbi körül évek óta csend honol, (igaz nemsokára ők is új lemezzel jelentkeznek) így hát ideje volt, hogy egy újabb kiemelkedő helvét zenekar bukkanjon fel, és elébe vágva a kritikának, ez most be is következett.
A nomen est omen mondás, mint oly sokszor, a számomra semmiből felbukkant Darkspace esetében is érvényes. Most azonban arra is asszociálhatnánk a névről, hogy valami klisés átlagzenekarról van szó, de szerencsére itt nem ez a helyzet, mert ez a zene tényleg megfelel a sötét világűr név tartalmának, és innentől már csakis érdekfeszítő lehet a végeredmény. A kozmikus hangulat a black metalban nem új dolog, igazából a Thorns felbukkanása óta a szintér (nem csak a norvég - lásd a már említett honfitárs Samael) hangzásvilágának szerves részét képezi. Ez a jelenség cseppet sem véletlen, hiszen a világűr felfoghatatlan mélysége, és az élet hiánya egy olyan hangulatot kelt, amellyel az érző ember, és pláne a modern világ elidegenedett embere saját világának felszínességét és teljesen másfajta ürességét olykor szívesen felváltaná.
(Azt hiszem itt következett be az a váratlan esemény, hogy egy könnyűzenei ág, esetünkben a black metal mégiscsak művészeti ággá vált, noha ez a "művészet" címke annyi megerőszakoláson és megaláztatáson esett át, hogy már majdnem teljesen mindegy, hogy kimondjuk, vagy sem.)
Már az első másodpercekben ezt a hangulatot idézik a sejtelmes, félelmetes zajok, majd váratlanul ránktör a fémes iszonyat. Zord, erőtől duzzadó, kellőképp vaskos, de nagyon széttorzított gitárok uralják a hangzást, a jeges riffek elnyomnak minden mást, vokált, dobot, a szintetizátor monotonon pulzáló hangszíneit (melyek, mondanom sem kell, nem élő hangszereket próbálnak utánozni, hiszen kifejezetten az élettelenség a cél). Legalábbis elsőre így érezzük, azonban cseppet sincs rosszul keverve a lemez, mert mindent ki lehet hallani, csak oda kell figyelni. Nekem kimondottan szimpatikus ez az árnyalt megfogalmazás, mely lehetőséget ad arra, hogy számos hallgatás után is újra és újra találkozhassunk addig nem észlelt részletekkel a zenében. Dallamok, disszonáns, a hangulatot tökélesítő akkordok sejlenek fel a gitármassza alól, más helyeken - általam ismeretlen - filmek részletei színesítik az összképet. Néhol a dobok, melyek valószínűleg sehol nem emberi kéz munkáját dicsérik, az Aborym egyes dalaiban hallhatóhoz hasonlóan rájátszanak gépies mivoltukra, de csak éppen annyiszor és ott, hogy ne váljon fárasztóvá a dolog.
A hét tétel - dalcímek nincsenek - hossza a nyitó kivételével mind meghaladja a 10 percet, a lemez mégsem válik unalmassá. Csak azért nem kapnak még magasabb osztályzatot, mert egy-két helyen a témaváltások gördülékenységével nem vagyok elégedett. Mindenesetre, ilyen színvonalon nem sok zenekar debütált, minden elismerésem az övék.
9.5/10
a’ ördög
