A Macabre Oment Rodosz szigetén alapította Alekszandrosz Antoniou és néhány a bandából azóta már kikopott társa, 1994-ben, abban az évben, amikor a leginkább Athén városához köthető görög black metal színtér talán kreativitásának tetőpontján volt - olyan zseniális lemezek jelentek meg, mint a Septic Flesh-féle Mystic Places of Dawn, vagy a Non Serviam a Rotting Christtól. Az egy korosztállyal fiatalabb rodoszi csapat nem szállt be rögtön teljes gőzzel az eseményekbe, egy hosszú évtizeden át csak demókat és spliteket készített, nem mondható, hogy szerves része lett volna a színtérnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kapcsolódna mind hangulatilag, mind zenei eszközök tekintetében a honfitárs alakulatok műveihez. 

Nagyon is kapcsolódik, sőt, inkább kapcsolódik, mint az eredeti színtér szinte bármelyik előadójának bármelyik műve az elmúlt 10-15 évből. Az itt hallható dalok mindegyikében jelen van a görög bandák jellegzetes dallamos gitározása, az ezzel párhuzamos, thrashes gyökerű vad riffelés szintúgy megfigyelhető, akárcsak a szintetizátor színezésként történő, óvatos és szintén jellegzetes használata. Az eltérést a fokozott epikus jelleg jelenti. Itt a görög stílus nem szimplán a zenei irányvonalat jellemzi, hanem  az egész koncepció a görög mitológia és történelem köré épül, a számok monumentális hősi eposzoknak íródtak, és akként is funkcionálnak. Számcímek tekintetében ez kicsit szájbarágós, meg erőltetett is, de a zenét hallgatva többnyire nem jut eszébe ezen sopánkodnia az embernek. Az I See, the See című nyitódal hallatán például egészen biztosan nem. Ebben rossz megoldások nincsenek, majdnem nyolc percén és rengeteg témaváltásán keresztül végig sodró és lendületes marad, telitalálat. Figyelemreméltó a brit dobos, Thomas Vallely teljesítménye is, akit a Lychgate nevű bandából lehet(ne) ismerni még. 

A címadó ugyanezt a vonalat viszi tovább, és bár a kiváló riffek mellett akad benne pár gyengébb megoldás is, összességében még mindig nagyon jó, utána, a lemez közepe tájára viszont már el-elfogy a muníció. Szinte folkmetalosan gyenge mind az akusztikus indítás, mind az azt követő gitárdallamok tekintetében a spártai hősöket sokadik alkalommal megéneklő Man of 300 Voices – de azért a dal végén hallható szigorú riffelés valamelyest helyrehozza a dolgokat. Három szürkébb dal következik, nem mondhatóak alibizésnek, van ízük, van tartalmuk, de az emlékezetesség nem jellemző rájuk. 

Macabre Omen

A fejemet csak a hetedik és nyolcadik tételnél kapom fel újra, a Nagy Sándort megéneklő Alexandros Ode két része hallatán.  Itt, névrokonának tiszteletére sikerül Antoniounak valami újat előrántania a kalapból. Dallamos ének már a From Father to Son című szerzeményben is hallható, de igazán jó énekdallamok itt bukkannak csak fel.  Ha koncertezne a Macabre Omen, az Alexandros Ode A a legnagyobb favorit lenne a döngölős középtempókra érkező ökölrázós kórusaival, az Ode B váratlanul melankolikus, hideg fordulataival pedig az Olden Domain korszakos Borknagart idézi meg diszkréten. 

A Ván Records egyik legszimpatikusabb tulajdonsága, hogy nem hajlandóak az aktuális underground trendekre kizárólagos jelleggel ráugrani, inkább az egyéniséget preferálják. A Gods Of War - At War egy a mai undergroundtól teljesen idegen világ terméke. Nincs mindent látó szem, nincsenek kigyók, disszonanciák, zajok, nincs poszt, nincs crust. Azoknak ajánlott, akik a kiadó munkatársaihoz hasonlóan a műfaj minden koszakára és nyúlványára kiterjedő mélyreható érdeklődéssel bírnak. 

3/4

a’ ördög

bandcamp