Tulajdonképpen már hónapokkal ezelőtt felkértek arra, hogy írjam meg ezt a kritikát, de csak most jutottam el oda, hogy ki merjem jelenteni: ha most állást foglalok, nem fogok jelentős mértékben máshogy vélekedni mondjuk fél év múlva sem. Eddig ugyanis már hosszú utat bejárt nálam ez az anyag, és hol szerettem, hol nem. Persze el lehetne merengeni azon, hogy az ilyen írásoknak feltétlenül időtálló módon kell-e tükrözniük egy viszonyulást (elvégre az egy részint dinamikus dolog), de az Ascension kérdése számomra „becsületbeli ügy”, lévén az abszolút favorit zenekaraim egyikéről van szó.
Kevés albumot vártam úgy, mint a The Dead Of The World-öt. Anno valamiféle véletlennek köszönhetően sikerült belefutnom az együttes With Burning Tongues címet viselő demojába, és rögtön meggyőzött a rengeteg fogós témát felvonultató, magába szívó-magával húzó dalaival. Az egy évvel később, 2010-ben megjelenő debütáló album, a Consolamentum pedig még tovább élezte mindezt: a szerzemények maróbbak, sötétebbek lettek, és úgy folytak egymásba, mint a lángnyelvek. A mai napig kiráz a hideg, ha elindítom - és ezt igen gyakran megteszem. Hibátlan alapműként tudok tekinteni rá, így nem kérdés, hogy kíváncsi voltam a folytatására.
A második album hivatalos megjelenését (csakúgy, mint négy évvel korábban az elsőét) december 24-ére pozícionálták, de a megelőző hónapokban itt-ott már meghallgatóvá vált körülbelül a számok fele, és a Deathless Light EP is felvillantott valamit abból, hogy mire számíthatunk. A helyzet az, hogy ezek a tételek egyáltalán nem csaptak földhöz, hiányoltam belőlük az erőt. Olyannyira, hogy mire lehetőségem nyílt az egész anyaggal megismerkedni, már nem is hozott lázba annyira. Persze némi pihentetés után azért felülemelkedtem kezdeti csalódottságomon és mégis belekezdtem.
Annak ellenére, hogy a dalok könnyedén differenciálhatóak egymástól, egész kompozícióként tekintve őket mégis nagyobb hatást gyakoroltak rám. Ami magában nem működött, az album teljes környezetében a helyére talált, noha nem éreztem azt a belső folytatólagosságot, mint a Consolamentum esetén. A tételek lényegesen mozgalmasabbak, sokszínűbbek lettek – nem felgyorsultak, hanem nagyobb teret járnak be. Nincs köztük olyan, amelyikben csak egy-két téma kap kiemelt szerepet, folyton új és új távlatokat villantanak fel. Ez a gazdag riffekkel létrehozott komplexitás pedig kifejezetten izgalmas tud lenni, pláne ha majdnem egy órán át tart. Rehabilitáltam az albumot. Hogy aztán részint újratemessem.
Mikor az újdonság varázsa elmúlik (és ez, fontos kiemelni, előbb megtörténik, mint hogy az ember kívülről fújná a kottát), az ember lesöpri a felszínt és meglepően kevés dolgot talál a mélystruktúrában. Ez egy nehezen megragadható ambivalencia, de létét alátámasztja, hogy többszöri meghallgatás után igen sokáig kell pihentetnem az albumot, mire újra bele tudok temetkezni. Ekkor is csak rövid időre, könnyeden, hogy aztán meg akarjam hallgatni a Consolamentumot is – és ily módon, hála utóbbinak, tényleg el tud múlni az éhségem. Ez a kontraszt élesen kirajzolja a The Dead Of The World tökéletlenségét. A 2014-es album minden eddigi kiadványuknál technikásabb, de cserébe pont a természetes sodrást vonja ki az egyenletből, mely korábban nyílegyenesen (vagy a demo esetén némi kanyargással, de a fő irányt tartva) vitt a mélységbe. Itt most a szürke zónában rezgünk erre-arra, de folyton visszafordulni kényszerülünk.
Eloszlatván a lehetséges félreértéseket: a technikássággal önmagában nincs baj. Itt azonban vagy túl sok, vagy túl kiszámolt, netán a kettő együtt – az összkép mindenesetre emlékezetes villanásokkal teli, de ennek ellenére képtelen arra, hogy hosszú távon magába vonjon, és ily módon hamar megunható. Hiába keltenek (főképp vontatottabb témáikkal) igazán egyedi hangulatot, ha a zsigeriség hiánya ennyire zavaró mértéket ölt.
Az Ascension minden anyagával mozdult valamilyen irányba, de úgy, hogy közben végig jellegzetesen önmaga tudott maradni. Ez a mostani irány számomra nem közvetít olyan elementáris erőt, mint a korábbiak, de ha a következő albumra visszacsempésznek valamit direktségükből, az lehet egy újabb alapmű. A The Dead Of The World nem lett az, de értékes mozzanatait hiba lenne elvitatni tőle.
Az új pontozási rendszer alapján a 2 azt jelenti: hallgatható/kihagyható, a 3 pedig a jó/ajánlott. Ambivalenciájából adódóan bármelyik illhet erre az albumra, a’ördög viszont feláldoz a Sátánnak, ha fél pontot adok, úgyhogy bár korábban érződött már 3-nak is, most rányomok egy 2-est. Utánam a vízözön.
2/4
sothis
