Ami a’ ördögnek a The Wounded Kings, az nekem a Pallbearer. Persze előbbit sokkal menőbb hallgatni, hiszen nem egy felkapott amerikai csapat, hanem a doom metal hazájából érkező, sludge hatások nélküli, szikár, kompromisszumra nem hajló banda, utóbbiba pedig az ortodox doomster több oldalról is beleköthet. Más szóval, kellett hozzá idő, hogy szégyellősen bevalljam magamnak, hogy bár a TWK kurva jó csapat, de a Pallbearer mégiscsak közelebb áll a szívemhez.
Erős túlzás lenne azt állítani, hogy a Foundations of Burdennel elsőre megbirkóztam, sőt, ahogy a Worlds Apart nyitó másodperceire figyeltem, egy pillanatra el is bizonytalanodtam, hogy véletlenül nem-e az utóbbi 10 évben készült, valamelyik általam eddig nem hallott Paradise Lost lemezt helyeztem be a lejátszóba.
A Pallbearernek ez a második nagylemeze, az elsőt szintén hallgattam, és voltak rajta kifejezetten erős szerzemények, viszont több dalban csak bizonyos részek ütöttek, összességében felemás érzéseim voltak. A Metal-Archives szerint a stílusuk doom, de a 2012-es Sorrow and Extincion tartalmaz sludge jegyeket is (hangzás, dobolás, és egyes riffek is inkább csak a groove miatt vannak kaptak helyet), ezek azonban a Foundations of Burdenen nem találhatóak meg. A gitárok megszólalása egyáltalán nem koszos/zsíros, kifejezetten száraz, modoros, elsőre talán túlságosan is szoftveres ízük van, a dobok keményen csapnak, érződik az effektezés, amit alapesetben zsigerből utálok, bár bizonyos zenék esetében van létjogosultsága. Akkor mégis mi van? Az, hogy egészében kikezdhetetlen az egész. A dalok kerekek, van útjuk, történetük, szakaszaik, és kiváltképp kellemes az, amikor az egyáltalán nem feltűnő, hivalkodó csúcspontokra rálelünk, ez garantálja a szavatosságot, pont azt a fajta mértékletességet kapom, amit preferálok.
Alapvetően kár kiemelni egyes szerzeményeket, azonban érzelmi töltetük miatt a The Watcher in the Dark és főleg a The Ghost I Used to Be személyes kedvenceimmé váltak. Előbbi szikár, rendíthetetlen témái után a szám végének közeledtével elmerülhetünk egy képzeletbeli kozmikus masszába. Utóbbi szomorú, végtelenül dallamos, mondhatni érzelgős, de hamisságnak én nem találtam vagy nem akartam nyomát találni, minden alkalommal, hogy hallgatom, a hatása alá kerülök, és megváltoztatja a belső perspektíváimat. Rokonságot vélek felfedezni egyes korai Anathema és My Dying Bride dalokkal, azok túlzó végletessége nélkül, szóval, akiknek a doomről először nem a Black Sabbath, vagy a Pagan Altar jut eszébe, szintén megéri próbálkoznia.
Teljesen érthető, ha a vaskalaposabb veteránok fintorognak a Foundtations of Burden hallgatán, ez így van rendjén, sokaknak a Pallbearer csak az utóbbi idők egy kiragadott és éppen sztárolt bandájának számítanak, nem ők az új lángvivők, de azt hiszem nem is kell annak lenniük. Szerintem jó, ha az aktualitásuk miatt tudnak hatni újakra és régiekre egyaránt, és nem lehet túl nagy gond, ha ilyen zenével teszik azt.
4/4
rʇp
