Öndefinitív album. Sokaknak bejött, másoknak nem. Az első lemezesek általában jobb híján, a „nagy öregek” pedig talán iránymutatásul, miheztartás végett, megerősítés céljából választják ezt a lépést. A Paradise Lost kurvára elkésett. Ennyi év és stílusbeli váltás után piacra dobták a Draconian Times egyenes folytatását, de már Nick és Greg sem huszon és talán már harmincegynéhány éves sem, elvárható lett volna tőlük némi megfontoltság. De ne legyünk szigorúak, végül is metalról van szó, szabadságról, művészetről, nő az átlagéletkor, az olaj még mindig biznisz, a pálpusztai is büdösödik, mégis fogyasztják a népek, mindent szabad. Nem mondom, hogy ez a lemez egy orbitális átverés, de attól tartok, hogy néhány paranoid lelkületű embernek lesz pár kétes gondolata.

Kezdjük az elején. Don’t Belong = One Second-os ének/zongora kezdés, majd egy Enchantment típusú „ősatmoszféra-óriásriff” teljesedik ki, továbbiakban ez a kettő oda-vissza váltakozik. Egyszerű, mint a faék, de nem rossz. Close Your Eyes = albioni doom, drákói idők, sőt templomi kórusok, hol is volt ez? Ettől eltekintve nem élvezhetetlen, egyenesen kellemes darab. Grey = Kezdődnek a gondok, ez valami Finnországból adoptált szerelemgyerek, tán a H.I.M. egyik árverésre került darabja. Redshift = Auuu! Most én vagyok süket, vagy ez egy Linkin Park nyúlás, amit elvétve ellensúlyoznak némi semmitmondó keménykedő gitárkodással? Sun Fading = Egy dalon belül a hangulatos, magával ragadó témák váltakoznak az álmosító semmilyenséggel. Ezért tényleg kár volt.

Ugyanez a tényező marad a mérvadó a hátralévő 7 dal esetében. Bár eredetileg erre más hívta fel a figyelmem, de igaza volt az illetőnek abban, hogy a Paradise Lost csapata ott szúrja el majd’ minden lemezén, hogy stabil dalszerkezetekben gondolkodnak. Van bevezetés, felvezetés, refrén, átvezetés, felvezetés, refrén, és így tovább. Feláldozzák a jó ötleteiket a szimmetrikus formák, a szabályosság kedvéért, és mégis ettől lesz csúnya az egész, hiszen kénytelenek felesleges elemeket beépíteniük dalaikba. Hiába keményít a nehezen megszerzett tiszta, képezett hangján Holmes, hiába dörren a gitár, az egészből süt a korlátoltság, ahogy a szintén felsőközépkategóriás Symbol of Life-ból is sütött és ez így is marad. Ez tehát az az öndefiníció ami nem jött be.

Mi hát a konklúzió? A Subterra cikkíróinak rossz természete szerint lebontottam, elemeztem, vizsgáltam és mindezt akár fel is dughatom magamnak, valószínűleg senki nem ért velem egyet. Miért is értene, hiszen itt egy lemez, ami egyszerre jó és rossz, tetszik is meg nem is, metál is meg nem is, nyúlás is, meg nem is, mivel jobbára önmagukat plagizálják… jobbára.

Szerintem vásároljátok meg a lemezt, és küldjétek a fenyegetéseket, mert ablakon kidobott pénz volt, vagy töltsétek le valahonnan és utána nevemet átkozva rohanjatok megvenni, mivel ez biztos alapmű, amihez seggfej vagyok, hogy megértsem.

8 évvel ezelőtt biztos ronggyá hallgattam volna. Ez most nem fog megtörténni.

6.5/10

rtp