Sűrűbben is keresztezhetnék egymást a szegről-végről, de jobban nem összeillő turnék Budapesten, a szervezők pedig nyugodtan összeboronálhatnák őket a jövőben is, mert ennek a négy zenekarnak az egybeterelése is csak pozitív hozadékokkal járt. Egyrészt jó helyszínen lett megtartva mindkét buli, másrészt senki nem maradt le semmiről, sőt talán még olyanok is megjelentek, akik külön-külön nem mentek volna el egyik eseményre sem, az estének pedig lett egy ritkán tapasztalható ökumenikus, sőt talán ünnepélyes jellege is annak köszönhetően, hogy négy egészen különböző tálalásban is megkaptuk a metál ősformáját, a doomot, mert volt egy olyan végkicsengése a dolognak, hogy mind egyek vagyunk a Black Sabbath-ban, csak legfeljebb néha még közvetítőként beleszól a történetbe a Venom, a Hellhammer vagy a Bathory is. (double-u)

Manapság divatos jelenség a női előadók térnyerését emlegetni a metalban, és valami feminista áttörésként értékelni az úgynevezett „female fronted” bandák népszerűségét, pedig ezeknél lényegében kellékként, díszletként, marketing-arcként, illetőleg hangszálként vannak a nők bevetve. Ez lenne az előretörés, 40 évvel a Runaways meg a Heart után? Amúgy nem tudom, hogy van-e szükség a meglevőnél nagyobb egyenlőségre, vagy hogy egyáltalán lehetséges-e, az viszont biztos, hogy ez az este tényleg egálba hozta a nemeket, hiszen a négy külföldi fellépőből kettőnél is nők végzik a kreatív tevékenységet (is), ami még mindig ritakságnak számít. A doom metalban akad jópár kivétel egyébként: az est főbandáján, az Acid Kingen kívül például a Jex Thoth-ban is női agyvelő szüli a zenét, akárcsak a SubRosában, de akadt tisztán női felállású doom együttes már évtizedekkel ezelőtt is a Derkéta személyében. A felsoroltak közül zenei irányvonal tekintetében leginkább utóbbira hasonlít a Saturnine: doom-death a stílus, viszonylag puritán, crustos felfogásban (és öltözékben). Az említett female-brained előadókhoz képest viszont itt hiányoznak az igazán komoly izgalmak, váratlan megoldások. Stílusgyakorlat ez, de jó ízléssel megválasztott előadók stílusából jó érzékkel összerakott stílusgyakorlat. Amikor pedig elnyomták a Bathory Call from the Grave-jét ütőképes doom-death változatban, akkor egy kicsit azért meg is lepődtem, pozitív értelemben véve. Nem hiszem, hogy a Saturnine személyében a műfaj nagy reménységét láthatták volna az egybegyűltek, de az este felvezetésének bőven megfelelt a zenekar. (a' ördög)

Be kell valljam, az Abysmal Grieftől a felvezetőben írtak ellenére azért eléggé tartottam. Tudom, most írom alá a hiteltelenségi bizonyítványomat, de valami nagyon bizarr Moonspell-paródiánál többet lemezen képtelen voltam belelátni ezekbe a mindent átható teátrális szintitémákba, semmilyen riffekbe és a tenyérbemászó dünnyögésbe, úgyhogy biztos voltam benne, hogy a három másik zenekar satujában ki fognak fingani az olasz metálosok. Hát, nem lett igazam. Mentségemre szóljon, hogy ez nem is egészen az az Abysmal Grief volt, amit otthon megismerhettünk, mert az Irreligious lemez karikatúrája helyett élőben kábé a Wolfheart szürreális túltolásában utazik a társulat: dünnyögő ének helyett nagyrészt szétvisszhangosított, öblös hörgést kaptunk, semmilyen riffek helyett meg valódi doomos döngölést, és tízből hétszer még a szinti sem a lakossági csinn-bumm cirkuszt gerjesztette, hanem az ősrégi horrorfilmekhez hasonlóan, azaz nem a modern ösztönökre hatva, de abszolút átélhetően riogatott.

Mindehhez jött még aztán a nem akármilyen látvány is (középen egy komplett emelvényt kapott a szintetizátor, a műorgonához pedig ha le nem is ült, de odaállt a szakállas-öltönyös hittérítőnek öltözött ördög, mellette meg két golgotai szabvány szerinti feszület előtt egy echte digó pap és maga Julianus barát gitározott illetve basszusozott, sőt még a szinte teljes takarásban játszó dobos is palástban nyomult), plusz olyan bosztoróc módon szólt a buli, hogy szinte ránk dőlt a zene. Nem mondom, lemezen se nagyon van még egy olyan banda, mint az Abysmal Grief, de élőben mindehhez még azt is hozzá lehetett tenni, hogy jó az egész, ami azért együtt már elég erős elegy. Az „ördög testvér, játssz még” kórus az én részemről mondjuk így is elmaradt, mert néhányszor mégiscsak elég lakodalmas volt az a szinti, meg egy idő után monotonná is vált a dolog, de ez legyen a legnagyobb bajom. Bármikor megnézném újra a produkciót, sőt önmagamat is meglepve kimondottan félteni kezdtem ezután a vehemens karizmademonstráció után a Black Cobrát, pedig az amerikai duó nem nagyon szorul ilyesmire.

Ugyanakkor az is tény, hogy az aggodalom alaptalannak bizonyult – de ez már teljesen a Black Cobra érdeme. Akinek az Abysmal Grief jobban tetszett, mint nekem, az most persze nyilván nagyokat aházik a monitor túloldalán, mert gyanúm – és tapasztalataim – szerint az olaszokat az égbe magasztalók az amerikaiakkal voltak úgy, mint én a taljánokkal, és mi tagadás, lehet is kötözködni, hogy ennek a bandának nincsenek rendes dalai, meg a változatosságra se nagyon fektet hangsúlyt a két zenész, csak kiszedik a lassulásokat a sludge-ból, aztán uccu neki. A mérleg másik serpenyőjébe viszont tegyük oda azt is, hogy riffjeik csak jók vannak, az előadásmód pedig annak ellenére is a korai Metallica elánjával vetekedik, hogy a zene egy jobb fogazatú, de (direkt) kisebb agytérfogatú High on Fire-ként vagy Mastodonként írható le. Meg tudom érteni, ha valaki ezt egy idő után megunta, én viszont ahogy a teljes diszkográfiájukat is gond nélkül végig tudom darálni egyvégtében, úgy élőben is örömmel hallgattam volna még ennél is tovább őket. Sokat magyarázni mondjuk így sem lehet róluk, mert tényleg lenyűgöző, hogy egy szál (amúgy öt húrral szerelt) gitárral meg egy lepusztított dobszereléssel és néhány effekttel milyen hangorkánt produkáltak, de két olyan keresetlen (tetoválásoktól, térdig érő szakállaktól, piercingektől, de még menő pólóktól is mentes) figura tálalta annyira keresetlenül (egy lendületből, nagyobb szünetek és konferanszok, pózok nélkül) ezt az egészet, hogy tulajdonképpen magától értetődőnek tűnt minden. Egyszerűen átmentek a közönségen, mint fos a libán, de ez nagyon nem ugyanaz, mint amikor az ember egyik fülén bemegy, a másikon meg kijön a zene.

Ideális esetben azért szerencsés, ha jók az előzenekarok egy koncerten, mert így tud igazán kiderülni, mit tud a főbanda. Na, itt az Acid King színpadra lépése után nagyon gyorsan értelmet is nyert ez a kijelentés, mert jók voltak a zenék addig is, meg szólt a cucc, mint az állat, de Lori S.-éknek még ezt is sikerült zárójelbe tenni. Ahogy felbúgott a gitár, és becsatlakozott hozzá az azt néha még háttérbe is szorító, túlvezérelt basszus meg a kellemesen kalandozva, de nagy erővel kalapáló dob, önkéntelenül is felnyögött az ember, hogy isten áldja Jim Marshallt (meg Ampeg Gézát, vagy kit), és hamar kiderült az is, hogy hova van még tovább a korábbiak után: oda, ahol kicsit már a tudatállapotot is megpiszkálja a zene. Az Acid King nem megkerülhetetlen együttes, viszont nem is véletlenül kultbanda – ez még az a fajta stoner, aminek nem a szétesettség élvezte, hanem az átszellemülés a célja, és így élőben maradéktalanul sikerült is elérni ezt a célt.

Sok változatossággal persze itt sem kellett megküzdeni, ha tovább nyomják, mint ameddig tették, talán el is múlik a varázs, de az éveknek meg a rutinnak köszönhetően pont akkor rakták le a hangszereket, amikor kellett, addig pedig maximális hatásfokon dolgoztak a messziről egyforma, de egyenként nagyon is markánsan zsongó riffek, az alattuk, mellettük, fölöttük hol kézen fogva, hol egymástól is elszakadva bóklászó, ambiciózus dob- és basszustémák, meg a végképp megkülönböztethetetlen, de valahogy mégis megunhatatlanul boszorkányos, és a zenében sem észrevehetetlen női energiákra alaposan ráerősítő énekdallamok. Ezekről egyébként még a Wounded Kings utóbbi két lemezének éteri atmoszférája is beugrott egy kicsit, ami megint csak azt erősíti, hogy az egyértelmű technikai párhuzamok ellenére az Acid Kinget nem lehet bármelyik jöttment, alkarnyi trombitával a szájában lazuló stonerbandával egy kalap alá venni, de aki odafigyelve meghallgat bármit az együttestől, annak ezt aligha kell külön bizonygatni. Annak pedig végképp nem, aki ott volt ezen az estén, mert biztos vagyok benne, hogy nem csak rajtam lett úrrá a végére az a teltség- és elégedettségérzet, amit a puszta jó zenélésen túlmutató koncertek tudnak okozni. Vagy ha úgy jobban tetszik, mondhatom azt is, hogy egy másnapos reggel előestéje helyett egy jó pár órányi alvást vagy meditációt kiváltó kisebbfajta rituálét kaptunk, szerintem pedig ez akkor sem rossz üzlet, ha amúgy megvan a másnapos reggelek előestéinek is a maguk tagadhatatlan varázsa. 

double-u

(a videók nem a budapesti koncerten készültek)