Meggyőződésem, hogy a Teitanblood az egyik legegyedibb zenét játszó black/death együttes. Ez a kevert stílus – részben sűrűségéből adódóan - könnyen el tud menni a személyiségtől mentes dara irányába, ami jellemzően nem sok maradandó élményt nyújt. Az ember az energikussága miatt egyszer-kétszer meghallgatja, de az egész nehezen mutat túl az „itt és moston”. Ehhez képest a kritika tárgyát képező Death című albummal való első ismerkedés után jó ideig a fülemben zakatoltak a Sleeping Throats of the Antichrist című tétel utolsó percei.

Teitanblood

A demo és a Proclamationnel, majd a Necros Christossal közös split folyamatos csiszolódást mutat. Az egyedi stílus már ezeken is egyértelműen felismerhető, de a Seven Chalices című debütalbumra forrta ki magát igazán. Ott már tényleg minden egyben van – a masszív, sajátos gitártémák, a tempók variálása, a gurgulázóan gonosz vokál, az átvezetésekkel támogatott túlvilági atmoszféra, de még a vaskos hangzás is. Erre sikerült még egy lapáttal rátenni a Purging Tongues és a Woven Black Arteries EP-n, amiken a korábbi átlagnál kb. kétszer hosszabb számokban olyan szintig feszítették a határokat, hogy nehéz volt elképzelni, hogy ezek után hová lehet továbblépni. A tömött pokol manifesztátuma ez a két hasonló, de különböző tétel, amikben a minden irányból visszhangzó szöveg és a masszasűrűségű gitár lángnyelvekként ölel körbe és éget fel. Ha a Death-re felkerült volna mondjuk öt ilyen szám, akkor a hallgatóságot komolyan veszélyeztette volna a megőrülés veszélye. Nem ez történt.

A Teitanblood ezen második albuma úgy lett több mint egy óra hosszú, hogy az átvezetéseket teljesen elhagyták. Némelyik szám elején/végén van fél-egy perc morajlás, de ezt és az anyag legvégét leszámítva körülbelül végig kavarognak-karcolnak a hangszerek. Maradtak az utóbbi időben megszokott hosszabb tételek, amik a korábbiaknál több váltást engednek meg, és ez a lehetőség kihasználásra is kerül. Az egész albumon rengetegféle tempó hallható – van, hogy csak egy magányos gitár gerjed; van, hogy csak a cin és a fortyogó vokál tölti be a hangteret… és van, hogy a pusztító, szélsebes szaggatás. Mindezt ízesen, dinamikusan felépítve. 

Az egész album olyan, mint egy sötét, tekergő labirintus. A nyitó Anteinferno minden teketória nélkül hajít be minket a közepébe, a már említett Sleeping Throats of the Antichrist pedig a zenekar valaha volt egyik legdirektebb dala. A Plagues of Forgiveness és a nála kicsit kevésbé változatos Cadaver Synod ezt a hangulatot viszi tovább talán még több agresszióval, hogy az Unearthed Veins relatíve rövid, moderáltabb tempójú, de nem kisebb súlyú tételébe torkolljon. Aztán megint vadabb fortyogás következik a Burning in Damnation Fires alatt, az albumot pedig a templomi kórus keretébe zárt, kíméletlenül döngölő Silence of the Great Martyrs zárja, mintegy halotti miseként. Persze hallottunk már (ha kellett, ha nem) papokat énekelni és harangot zengeni black metal kiadványokon, de itt tényleg egy olyan ívet futtat le ezzel, ahol van létjogosultsága.

A Death tehát egy kifejezetten erős album. Ugyanakkor mégis: mi változott a korábbiakhoz képest? Hát, nem véletlenül kapta ezt a látszólag minden kreativitást nélkülöző címet. Pont ennyire éles, pont ennyire konkrét. Nincs helye semmi visszafogásnak, de még az előző EP-k testet körbejáró, súlyos matériáinak sem. Ez közvetlenül és élesen, késként mar belénk és szaggat. Ily módon még több erőt képes felszabadítani, mint amennyit az első album, a Seven Chalices tudott – megtartva a sötét árnyalatokban gazdag, egyedi hangulatvilágot, ami a Teitanblood sajátja.

4/4
sothis