Ahogy pár éve a francia black metal színtér történéseit nem lehetett figyelmen kívül hagyni, úgy az utóbbi időben az izlandi zenekarok mellett nem érdemes elmenni. A poszt-hullám (legnagyobb örömömre) úgy fest, csak egyfajta oldalhajtásnak bizonyul - metszeni se érdmes, nehogy jobban fejlődjön utána –, ezzel szemben azokra az avant-garde black metalként címkézett zenekarokra, amik megtartottak valamit a stílusra jellemző hangulatból, új formációk építenek, meghozzá nem a kópiák szintjén. Nehéz meghatározni a fősodrát egy annyira széttartó dolognak, mint egy zenei műfaj, és az se tudható, hogy meddig életképes egy adott ág. Az mindenesetre bizonyos, hogy Izlandon olyan zenét játszik néhány banda, amiben benne van a jelen kísérletezős nézőpontja és a múltban gyökerező erőteljesség is.
A Sinmara még Chao néven alakult 2008-ban. 2012-ben kiadtak egy EP-t, ami rögtön erős riffeket vonultatott fel, hála a Svartidaudiban is játszó Fórir Gardarsson gitárjátékának. A 2014-re elkészülő Sinmara-debütalbum, az Aphotic Womb egyfelől ennek a szemléletmódnak a folytatása, másfelől változást is hoz. Kiforrottabb, kompaktabb, az egyes számokon belül egységesebb, de továbbra is tele van remek, éles témákkal.
Utóbbiról már rögtön az intro szerepét betöltő első szám, a Katabasis meggyőz. Olyan határozott és idegen ívet építenek fel benne, ami kérlelhetetlenül beszippant az izlandi tundra közepébe, hogy aztán otthagyjon kétségek közt a Cursed Salvation és az utána következő számok aláfestésével. Zaklatott, metsző gitártémák és viharos, vad részek váltogatják egymást az album gerincét képező dalokban, többféle tempóval de egységes agresszióval. Egyfajta szaggatott kíméletlenséggel találkozunk, mely szaggatottság egészen más hangulatot kelt, mint mondjuk az erőben szintén élen járó, a black metalt death elemekkel keverő zenekarok (lásd Antediluvian, Teitanblood stb.).
A Verminous című harmadik tételben mindezeken felül a dobolás is kiemelkedő, az időnként beépített leállásokkal együtt ez az album egyik leggyorsabban az ember fejébe ragadó száma. A korábban említett gyakori váltások miatt egyébként rengeteg hallgatást igényel az Aphotic Womb – nem az a hamar ráunós anyag. Könnyű bevonódni a hangulatába, de igazán megismerni hosszabb idő, ami elég ritka és nagyon értékes kombináció.
A legtávolabbra repítő tétel talán az instrumentális Stygian Voyage, mely sokáig kitartó, visszafogottabb dinamikájával olyan, mintha alámerítene, hogy aztán a túlvilág határán lebegtessen a kietlen tájban a címadó dal kezdetéig. Nem emelnék ki külön minden kiváló mozzanatot, azonban a lemezt záró 10 és fél perces Mountains Of Quivering Bones-t muszáj – még ha ez egy hosszú „mozzanat” is. Hosszú, de nem hosszabb a kelleténél. Ha a Katabasis a tökéletesen felépített belépés a Sinmara világába, akkor ez a hasonló jelzőkkel illethető kiteljesedése az ottlétnek. Velőtrázóan sötét, késként rezgő-maró gitár - lényegében ez az atmoszféra és energia a black metal esszenciája.
Az Aphotic Womb azon albumok egyike, amelyeket egyben végighallgatva gyakorlatilag egy utazáson veszünk részt, ráadásul anélkül, hogy konceptalbumról lenne szó. Ily módon azt a gyakori csapdát is elkerüljük, hogy a jól kitalált mondanivaló megölje a zenét – egyszerűen spontán létrejön egy egész, mely eljuttat valahonnan valahova, megmutat valamit a maga teljes egészében. Ha a Svartidaudi a kifacsarós disszonanciájával egy, a fizikaitól távoli világba visz el, a Misthyrming pedig a magasság távlatából képes megmutatni Izland embertelen sokszínűségét, akkor a Sinmara a némileg direktebb, agresszívebb zenéjével a szigetország felszínén marad és közvetlen közelről bemutatja annak minden keménységét. A fagyos, rideg pusztát és hegyeket, de még a gleccsereket és jégmezőket is.
sothis
4/4
