Én ezt a háromórásnak ígért, időrendben visszafelé haladva a banda teljes múltját felidéző, régi tagok közreműködésével levezényelt exkluzív Anathema-fellépést valahogy úgy képzeltem el elöljáróban, hogy eljön AZ Anathema, és elhozza magával társheadlinerként Az Anathemát, előzenekarként meg valami Anathema nevű bandát. Más szóval arra számítottam, hogy hallgatni kell majd egy órán át az utolsó három lemezük dalait, aztán egy órán át lehet bizseregni az Alternative 4-tól az A Natural Disasterig tartó, nem hibátlan, de még bőven gyöngyszemekkel teli éra felidézése közben, a végén meg hatvan perc agyeldobás jön az abszolút klasszikus első két lemez és a méltán korszakalkotó Eternity dalaira. Nos, az elvárásaim csak részben jöttek be, mert a Cavanagh testvérek a műsort nem karrierjük – szerintem elég egyértelműen belőhető – fordulópontjai mentén osztották három felvonásra, hanem aszerint, hogy meddig zenéltek együtt a mostani turnéra vendégként visszatérő két extaggal, Duncan Patterson basszerrel és Darren White énekessel.

Ettől persze még akár jobb is lehetett volna a buli, mint amire készültem, de végül nem így sült el a dolog, a hangsúlyok ugyanis egy kicsit eltolódtak: a jó tizenhat évet felölelő első blokkban az utolsó három lemez alapos vesézgetéséről nem mondott le a zenekar, a jócskán többet érdemlő A Fine Day to Exitet és Judgementet viszont érthetetlen módon letudták egy-egy dallal, ráadásul a második felvonás első felében még az Alternative 4-ról is elég kiszámíthatóan válogattak a lemez intrójának és három nyitódalának elővételével. Így bár fokozatosan egyre izgalmasabbá vált, igazán csak a felénél erősödött be a program, amikor az Eternity mindhárom részét egybefűzték, majd megindult a komolyabb múltidézés a Shroud of Frosttal, a Sunset of Age-dzsel és az A Dying Wish-sel, bár persze az is igaz, hogy a végén meg a Crestfallen/Serenades/Pentecost III-korszak rengeteg dalával (Kingdomtól az Under a Veil (of Black Lace)-en és a Lovelorn Rhapsodyn át a They (Will Always) Die-ig) még rá is tettek egy lapáttal arra, amire számítottam, és így egyfajta beteljesedésig is eljutott a koncert. Felülírni viszont nem tudott mindent ez a kilencven perc sem.

A véleményemet persze el lehetne intézni annyival, hogy nem vagyok elég open minded metalhead, amire én meg visszavághatnék azzal, amit egészen a fellépés közepéig határozottan gondoltam is, hogy tudniillik az Anathema egy ideje olyan zenét játszik, amiben szerintem mások (pl. a Portishead, a Radiohead, vagy ha a még újabb dolgaikra gondolok, a OneRepublic) sokkal jobbak, de ami az én részemet illeti a dologban, revideálnám nézeteimet. Ha volt nagy tanulsága ennek a három órának számomra, az ugyanis az, hogy az Anathemánál nincs szó stiláris inkompetenciáról, sőt még csak fogyatkozó ihletettségről sem: náluk a jól sikerült/rosszul sikerült zene választóvonala nem műfaji és korszakhatárok, hanem két érzelmi hozzáállás mezsgyéje mentén húzódik.

Hogy mire is gondolok? Nos, nálam sokkal okosabb emberek állítják egybehangzóan, hogy a – Cavanagh-éknak elsődleges inspirációt jelentő – gyász, szomorúság és fájdalom valóban szükséges érzések, eltemetni tehát nem szabad őket magunkban, értékük viszont csak akkor van, ha tényleg „beléjük áll” az ember, ha lehatol egészen a mélyükre, mert az önsajnálatban megragadni szintén hiba: termékennyé ezek az emóciók csak akkor válnak, megtisztulás és a mélypontról való kilábalás csak azáltal lehetséges, ha a gyökerükig ásunk, és elszabadítunk mindent, ami ilyenkor elszabadulhat, lemondástól, reményvesztettségtől a dühön át a tébolyig. Az Anathema pedig jó pillanataiban kegyetlenül bele is tud állni a fájdalomba, rossz pillanataiban viszont egyszerűen megreked a szenvelgés szintjén, és bár karrierjük első felében inkább előbbi, későbbi szakaszában meg az utóbbi volt rájuk jellemző, ez a kettősség valójában végigkíséri a pályafutásukat. Ezért tudtak Portishead-vonalon is közel Portishead-szintűt alkotni az A Natural Disaster most is torokszorító címadójával, ezért kaptam fel a fejemet az egyébként kimondottan unalmasnak tűnő új dalaikban (például az A Simple Mistake-ben) is egy-egy riffre vagy gitárszólóra, hogy hé, ez jó, és ezért kell elkövetnem így nyilvánosan azt a szentségtörést, hogy önmagam előtt is bevallom: kedvelem a régebbi Anathemát, de szerintem a Fragile Dreams például nem egy jó dal.

Lehet persze, hogy ezzel már csak a véleményemet akarom ráerőltetni mindenre, amit láttam és hallottam, de nekem egyébként valahogy a zenekar viselkedése is rendre ezekben a bizonyos beleállós pillanatokban tűnt ösztönösebbnek és magával ragadóbbnak. Nem azt vitatom, hogy a tapsikolások és csípőrázások nem voltak őszinték és felszabadultak a tagok részéről, mert de, szívből jön ez is, mint minden, amit csinálnak. Erejük teljében viszont igenis akkor vannak, amikor nem a fájdalom vélt vagy valós szépségére akarnak csupán koncentrálni, és ennek megfelelően kiengedik magukból egy kicsit az állatot. Sőt, továbbmegyek: szerintem még az az ilyen koncertektől méltán elvárható osztálytalálkozós hangulat is akkor uralkodott el a színpadon a leginkább, amikor az addig meglehetősen egykedvűnek tűnő, és szó szerint a háttérbe húzódó Duncan Patterson mellé felkapaszkodott a külsőre a doom metal Jeszenszky Zsoltjának is beillő Darren White, akiből a beleállósság aztán semmilyen formában nem hiányzik, és elkezdtek odapörkölni az igazán lélektépő dalaikkal. Ekkor érdekes módon már mindenki bemozdult, a záró Sleeplessre pedig tényleg majdnem olyan ünnepivé vált a hangulat, ahogy arra számítottam, és valamiért nem gondolnám, hogy egyszerűen csak a nosztalgia uralkodott el a zenészeken, mert attól elég nyilvánvalóan távol tartották magukat.

Na de nem akarok túl messzire menni, mert bár eufóriáról beszélni nem tudok, rossz szájízem sem volt a koncert után – mindkettőhöz sikerült viszonylag közel kerülni, a végeredmény pedig valami nem kellemetlen ambivalencia. Persze én ezzel pont azt kaptam az Anathemától, amit érzek velük kapcsolatban úgy általában is – még ha ezt az érzést csak most sikerült is pontosan megfogalmazni magamnak –, és alighanem így volt ezzel mindenki más is a teremben, elvégre az egész műsort lelkesen, őszintén, lendületesen és jó hangzással tálalta a banda. A Judgement és az A Fine Day to Exit hanyagolása persze valószínűleg objektíven nézve is hiba volt – nem is nagyon találkoztam olyan emberrel a buli végén, aki ezt ne hánytorgatta volna fel –, de azt hiszem, ez még nem a világ vége, tehát ha valaki nálam pozitívabban viszonyul a zenekarhoz, az akár fürdőzhetett is a gyönyörben. És talán jól is tette, hiszen a szenvedés mint önérték évszázados, és sokszor igen nagyra becsült alkotásokban megtestesülő toposza a művészetnek, aminek bizonyára van helye napjainkban is. Hogy hogyan áll hozzá és mit kezd vele az ember, arra meg csak annyit lehet mondani: lelke rajta.

double-u