Közismert történelmi tény, hogy számos ókori civilizációra jellemző volt, hogy a kínhalálra szánt foglyokat elítélésük és büntetésük megkezdése között a lehető legkényelmesebb és legkíméletesebb módon tartották fogva, hogy a kínhalál a lehető legtöbb fájdalmat okozza. Ilyesmi logika volt felfedezhető a Trottel szerepeltetésében „a Goblin” előtt, legalábbis érzelmi-hangulati szempontból mindenképp. Nem ismerem a Trottel 33 éves múltra visszatekintő munkásságát, minden, amiről véleményt mondok, az ez a fellépés, erről pedig egy miskolci alkoholista cimborám megfogalmazásánál jobbat nem tudok: olyan zenét prezentált a háromtagú (basszusgitárosból, dobosból és egy hegedűsből álló) csapat, ami leginkább egy sárkányeregetőkről, esetleg ejtőernyősökről szóló videóriport aláfestéseként képzelhető el egy vasárnap délelőtti műsorban, valamelyik sportcsatornán. Volt tempója, lendülete a számoknak, voltak dallamok, volt húzás, de izgalmak, váratlan húzások egyáltalán nem, és a szerkezeti felépítések is gyakorlatilag teljesen minimálisra voltak véve. Rengeteg ilyesmi zene van még így is, ami valahogy beszippantja magába az embert, elindul valami mágia, de ennek a zenének esze ágában sem volt ilyesmi okkult kalandokra csábítani az emberi pszichét, a totálisan profán, hétköznapi úgymond-kikapcsolódás képei ugrottak be róluk. Mivel ez hivatalosan pszichedelikusként definiált zene, elvileg elvárható, hogy ennél valamivel többet nyújtson. Ha mégsem ez a cél, hanem az, ami lejött, akkor oké, de egyébként nem volt sikeres a próbálkozás. Persze, abban biztos vagyok, hogy a zenekar sokkal mozgalmasabb és veszélyesebb zenei irányvonalakat is bejárt már hosszú működése alatt, egyszer majd sort kerítek az elmélyedésre, de azt hiszem, az nem most lesz. Akárhogy is, a laza relax megvolt, jöhetett a horror.
Hogy mit várjak Claudio Simonetti Goblinjának a fellépésétől, arról sok fogalmam nem volt, nem néztem pontosan utána, milyen forgatókönyv szerint mennek a dolgok. Csak a Suspiria filmzenealbumot hallgattam, az nagyon jó, és elegendőnek tűnt egy rendes progrock koncerthez is muníciónak. Ha tippelnem kellett volna, az valami olyasmi lett volna, hogy a háttérben lepergő, betétdalnak megfelelő filmrészlet-bejátszásokkal végignyomják a lemezt, esetleg improvizálnak is kicsit, betesznek kihagyott részeket, bónuszokat, stb. De nem, ez az előadás teljesen más volt: a négytagú banda tagjai, akiket a billentyűs (olykor akusztikus gitárt is ragadó) Simonetti régivágású módon, név szerint bemutatott, elhelyezkedett a színpad két szélén és szépen lekísérték a filmet, amit két kisebb oldalsó, és egy nagy színpad mögötti kivetítőn végig leadtak, tokkal-vonóval, párbeszédekkel, mindennel. Ilyenkor a zenészek csak ültek csendben, amikor pedig a zenén volt a sor, akkor az bivaly erővel, élőben reccsent fel, és meg kell mondjam, jóval hatásosabb volt, mint arra számítottam. Gyakran írjuk a mindenféle zenékben előforduló sejtelmes betétkre, hogy horrorisztikus, meg „félelmetes” és „ijesztő”, de ezek a jelzők sokkal inkább stilisztikai értelemben valóságosak, mint konkrétan. Itt viszont tényleg, szó szerint működött a dolog, több ízben is széles vigyorral nyugtáztam, hogy átjárja testemet az adrenalin. Ez különösen annak fényében erős bizonyítéka mind a csodálatos képi világú film, mind a zene maradandó erejének, hogy ezt az egészet azért nem így kellett volna kivitelezni. Ha filmvetítés, akkor egy olyan mozitermet kellett volna keresni, ahol kényelmesen el lehet helyezkedni (ugyebár, a megkínzott test kevésbé fogékony a kínzásra), a zenekar pedig ugyanígy bejátszhatta volna a megfelelő részeket a megfelelő helyekre a háttérből. Nagyobb baj az enyhe fáradtságot leszámítva ez nem okozott, a hirtelen csendeknél nem jött elő a csendes állókoncerteknél megszokott pofázás zaja, hanem tényleg csend volt. Igaz, ez nem csak a zene dicsősége, kellett hozzá a film cselekménye is. Mindenesetre, amikor a film és a zene is végetért, a közönség kitörő lelkesedéssel ünnepelte utóbbi előadóját.
a' ördög
