D.G., a kétszemélyes Misþyrming multi-instrumentalistája saját bevallása szerint afféle törvényenkívüli black metalos. No nem azért, mert templomokat gyújtogatna, vagy temetőket dúlna fel, és eddig még gyilkosságot sem követett el, csak arra utal ezzel, hogy baráti körével ellentétben, amibe pl. az izlandi black metal „új hullámának” zászlóshajóját jelentő Svartidaudi társasága is beletartozik, olyan eretnekségekre hajlamos, mint hogy a Deathspell Omegától a Fas... albumot jobbnak tartja a Si Monumentum...-nál, a Funeral Misttől pedig jobbnak tartja a Maranathát, mint a Salvationt. Ebben, azon túlmenően, hogy akár viccesnek is tűnhet, hogy ilyen nüansznyi különbségek mennyire meghatározóak lehetnek hasonló ízlésű és gondolkodású emberek körében, az az igazán érdekes, hogy ha nekem valamihez hasonlítanom kell a Misþyrming zenéjét, az pont a Si Monumentum... lemez a Deathspell Omegától, sokkal inkább hasonlít ahhoz, mint bármi, amit a Svartidaudi csinált.
Elsősorban azért, mert a Misþyrming rövidebb, fogósabb dalokban gondolkozik, nem egy annyira rétegelt és death metalosan masszív hangréteggel állunk szemben, mint cimboráiknál. Itt is vannak a riffek közben kitartott hangok, hangzatok, zörejek, de ezek alatt jóval konkrétabbak a riffek, több a direkt tesztoszteron-kitörés, és legalább kettő fokkal dallamosabb is a zene. Azért írom, hogy legalább, mert ha pl. a Söngur uppljómunar című dalt vesszük, akkor az már nem a régi, dallamos DsO hatását mutatja: ez konkrétan egy Windir-szerű, folyamatos szólógitár-dallamokra építő szerzemény. Általában is igaz, a Misþyrmingben több a norvég black metal íz, számos korai Ulvert, korai Emperort idéző sikálás is akad, amelyek azonban újra és újra disszonáns, kicsavart riffekbe torkollnak. A nyitó Söngur heiftar az egyik leginkább fogós szám, itt a középrész, amikor a sikálásból először széteső, lassú témákba váltanak, majd ezekből összeáll egy nagyon emlékezetes melankolikus dallam, és ez fokozatosan újra tombolássá fajul - a cím kb. azt jelenti egyébként, hogy „A düh dala” - az egy olyan pillanat, amiben megvan a potenciál arra, hogy koncerteken extázisba taszítsa a hallgatóságot. A másik olyan dal, amit külön is ki kell emelni, az taktikus módon a záró (outró előtti) Ég byggði dyr í eyðimörkinni, a váltások és az energia fokozódása itt is ideális formába van öntve. Jó témák mindegyik dalban akadnak egyébként, sőt, rosszak nincsenek is, de ezekben a számokban érzem azt, hogy amit a zenekar akar, az egyáltalán nem egy kompromisszumos középút az említett norvég-francia vonalakon, hanem egy a hatások vegyítésén felülemelkedő, szerves szintézis.
Debütalbumnak tökéletes a Söngvar Elds Og Óreiðu. Ahogy az új pontozási rendszerünk kihirdetésekor írtuk: nem úgy 4/4, mint a South of Heaven, vagy az Anthems to the Welkin at Dusk, hanem úgy, hogy ne hagyja ki senki, akit érdekel a (black) metal 2015-ben.
4/4
a’ ördög
