A belga Emptiness nem fiatal zenekar, 1998-as megalakulásuk óta három demót és négy nagylemezt adtak ki, de eddig nem találkoztam munkásságukkal, most is csak annak apropóján, hogy május 11-én a jóval fiatalabb tagságú Svartidauði előtt fognak fellépni.
Első hallásra azonnal be tudjuk kategorizálni a muzsikát, persze pont azzal, hogy bekategorizálhatatlan, egyedi. Ez, mint a legtöbb esetben, itt is azért érzékelhető, mert különféle eltérő hatásokat elegyít, illetőleg egyes elemeket könnyen köthetünk más zenekarokhoz. Bármelyikhez való hasonlítgatás tévútra vezet, akárha a késői, MCcoy által gyakorlatilag egyedül vezetett Fields of the Nephilimet illetve Nefilimet veszem alapul, akárha az egylemezes The Gault zenéjét, a Tool megemlítése pedig csak rossz irányba fokozná a zavart. Mert alapvetően death metalról kellene beszélünk, többek között ezt erősíti az amúgy meglehetősen egysíkú morgást imitáló vokál. A különböző hangulati szinteken mozgó zene olykor áthajol a műfaj amúgy nem tág határain, de szigorúan megmarad a húzós középtempó keretein belül. A riffek egy része inkább a rockzene felől jön, már amennyiben a Discouraged Ones-tól kezdve a Katatonia azt játszik, hangzásához pedig inkább egy modern crust punk bandát tudnék elképzelni (konkrétan a jelenkori Amebix jutott eszembe), a stílus vehemenciája nélkül. Ami pedig az aktualitását tekintve külön is említésre méltó, hogy egyáltalán nem lehet távol helyezni zenéjüket a Svartidauði-tól: mind a hangulatot, mind a dallamokat és gitárhasználatot figyelembe véve igen hasonló a két zenekar attitűdje. Egy azonos, kicsavart, groteszk és rettenetes dimenzióból származnak, ahol rég nincs nyoma a józan észnek. Félelmek, tévképzetek gyötrik a képzeletbeli utazót, szenvtelen, rideg gonoszság uralja a légkört. Folyamatos a fenyegetettség, felépítettsége miatt mintha csak azt suttogná a zene, hogy: "közeledik, közeledik, közeledik", és hogy pontosan mikor érkezik meg, vagy áthaladt-e már rajtunk a végső iszonyat, arról nincs tudomásunk. Véget nem érő kétség, pokol bizonytalan lejárati dátummal.
Jól megtervezett, precíz muzsika ez, de a riffek önmagukban nem biztos, hogy elvinnék a produkciót, nem is a minőségük miatt, de csak helyenként fokozódnak meghatározó erejűvé, ezeken belül is egymást követő három dal, Nothing but the Whole, Behind the Curtain, All is Known maradt emlékezetes számomra. Nem mintha a Tale of a Burning Man nem szedné le a fejem a szimpla lábdob ütemre alapuló lükető dalképletével, csak az album végére elveszik az a fent taglalt plusz, ami miatt biztos, hogy élőben kihagyhatatlanná teszi őket. A közeljövőben valószínűleg megismerkedem a régebbi lemezeikkel is, könnyen lehet, hogy nem is itt kellett volna kezdenem az ismerkedést.
3/4
rtp
