Ha kicsit lelkesebb vagy idealistább volnék, már fújnám is a fanfárokat az Overkill és a Sanctuary közös budapesti fellépése kapcsán, hogy hülye, aki a metál haláláról beszél, de hát nem vagyok, ráadásul épp nemrégiben, az M:Pire of Evil-koncert kapcsán jelentettem ki a műfajról, hogy öregszik, úgyhogy fanfárok nem lesznek. Annyit viszont mindenképpen szeretnék határozottan kijelenteni, hogy ez az öregedő műfaj még nagyon is jókötésű.
A végső bizonyosságot mondjuk az Overkill hozta el, de azért a maga módján a Sanctuary sem hagyott sok kétséget a dolog felől – inkább csak arról van szó, hogy míg a főzenekar kiállásra és habitusra is egy bokszolót idéz, sőt a frontember Blitz többször alapállásba is vágja magát, addig Warrel Dane-ék visszafogottabban prezentálják magukat. Talán egyébként még statikusnak sem túlzás nevezni a színpadi jelenlétüket, a Nevermore-ban annak idején azért emlékeim szerint eléggé pörgő frontember ugyanis manapság már csak ténfereg, aztán amúgy halfordosan beleáll a sikolyokba (mi több, az első számok alatt még szemüveget is viselt), a többiek meg egy helyben szobrozva teszik a dolgukat, esetleg némi bólogatással és ördögvillázással cirádázva a történetet, ami ugye nem sok. Az egészből azonban mégsem a teszetoszaság vagy a karizma hiánya jön le, hanem valamiféle – ha már úgyis Halfordot emlegettük – Judas Priest-i méltóságteljesség, annak az érzete, hogy az együttes magabiztosan tudja, milyen jók a dalai, és milyen jól elő is tudja adni őket, így aztán egyszerűen büszkén kiáll, és felmutatja, mije van.
A Club 202 piedesztálnak kitűnően alkalmas, jó magas színpada ehhez nagyon illett is, és a hangzással sem volt probléma, úgyhogy a meccs gyakorlatilag már a nyitó Arise and Purify-nál eldőlt, onnantól kezdve tényleg csak a műélvezettel kellett törődni. Abban pedig bőven lehetett is mártózni, mert Lenny Rutledge riffjei egyértelműen tanúsítják, hogy a fickónak – ahogy a konferanszaiban amúgy nagyon elemében lévő Warrel Dane fogalmazott – heavy metal folyik az ereiben, és ez a zenei környezet a frontember hangjának is sokkal jobban áll, sőt kreatívabb megoldásokra is serkenti őt, mint a késői Nevermore. Az új lemezről citált Frozen biankó énektémái mondjuk élőben is kilógtak egy kicsit a sorból, főleg úgy, hogy közvetlenül a The Mirror Black után hangzott el a szám, és úgy általában is igaz, hogy a Seasons of Destruction, a Die for My Sins, a Future Tense és a Taste Revenge más szintet képviselt, mint mondjuk az új Let the Serpent Follow Me vagy Question Existence Fading, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy pillanatra is leült a buli. Sőt, akkor is, ha csak a régi dalokhoz társítanám a csúcspontokat, mert az Arise and Purify sikolyai vagy a The Year the Sun Died szólója is az emlékezetes pillanatok közé tartozott. A legtöbben persze valószínűleg a White Rabbitre fogunk a legtovább emlékezni, mert ez a feldolgozás meglepetés is volt amellé, hogy csúcsponttá vált, de még némely előzetes fenntartások fényében is csak egy csomó ilyen csúcsponttal tudnám jellemezni ezt a koncertet, szóval ha a szurkálódást nem is tudom félretenni, nem mondhatok mást, mint azt, hogy le a kalappal nemcsak Warrel Dane-ről, hanem előtte és teljes társasága előtt is.
Bevallom, eleinte nem nagyon tudtam elképzelni, hogy a Sanctuarynek tökéletesen megfelelő klubpódiumon a Sziget metálszínpadát vagy a PeCsa deszkáit is teljesen belakó Overkill mit fog kezdeni magával, de itt se telt sok időbe, hogy kiderüljön, minden rendben lesz: miután iszonyatos stroboszkópvillogás és szárazjegezés közepette befutott a banda, és letekerte az Armoristot, a Hammerheadet meg az Electric Rattlesnake-et, semmi kétség nem maradt afelől, hogy ekkora méretben is a teljes Overkill-élményt kapjuk. Sőt, azt kell mondjam, legközelebb is így szeretném látni a zenekart, mert Blitz oldalról befutós mutatványa és D.D. Verni kevély jövése-menése messziről nézve is hatalmas királyság, de most, hogy láthattam hozzá az arcukat (meg a koncert közben Iggy Popból Bobby Hambellé vedlő Derek Tailer, a Dimebag visszafogottabb kiadásának is megfelelő Dave Linsk, és a dobok mögül néha elővillanó Ron Lipnicki arcát), még teljesebb volt a hatás. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mivel is lehetne megragadni azt, amit az önmagáért beszélő zenéhez, profizmushoz, elánhoz és a pózokhoz még hozzátesz ezeknek az embereknek a tekintete, meg a szájuk sarkában játszó vigyor, és arra kellett jutnom, hogy bár ízig-vérig metál minden tettük, a műfajban nincsenek párhuzamok erre. A legközelebbi példa talán még az AC/DC, de röhögjön ki nyugodtan bárki, nekem mégis inkább James Brown ugrott be végül, mert az Overkill tényleg a showbiznisz legkeményebben dolgozó metálbandája, és ahogy Brown, úgy ők is azt a mentalitást képviselik, amely szerint ez a bizonyos showbiznisz nem szitok-, hanem varázsszó, nem valami alantas tevékenység fedőneve, hanem az alkotói munka egyik lehetséges kiteljesedése, egy önálló érték, sőt egyfajta szentség.
Szóval valahol itt tartottam fejben már három szám után, pedig a Powersurge, az In Union We Stand, a Rotten to the Core, az End of the Line, a Hello from the Gutter, az Overkill, az Elimination és a Fuck You még csak ezután jött, és Blitz is a későbbiekben kezdte el csillogtatni még Warrel Dane-ét is ütő, abszolút sablonmentes, de mégis metálkoncertre illő humorát, ami ezúttal olyan konferanszokban nyilvánult meg, mint az „I can smell you, but I can't hear you” vagy a „One more?” kérdésre érkező üdvrivalgásra felemelt ököllel levágott „Come and get it motherfucker! Grandpa is pissed off tonight!” Mit is mondhatnék? Talán azt, hogy én baromira utálom, ha lefuckeröznek meg -motherfuckeröznek az énekesek, de ez most kimondottan bejött. Vagy azt, hogy ég áldja nagyapót, amiért így be volt pöccenve, mert a legjobb helyre tette a szervezetében termelődő adrenalint a társaival együtt: kikapcsolt, felemelt és erővel töltött el vele egy teli klubnyi embert. Vagy azt, hogy legközelebb leviszek magammal egy hipsztert Overkill-koncertre, mert szerintem ennek a csibészes mosolyú, cicanadrágos, frufrus matróznak meg az olasz-francia szerelemgyereknek bárhol eladható, bőgőző kiskakasnak a harmincöt éves zenekara egyszerűen minden kontextusban kibaszott kúl.
double-u
képek: Crusader
