„Ezt a Darkthrone-kópiát csak azok szophatják be, akik nem hallották az igazit, vagy túlságosan eltömődött már a fülük és ezért nem veszik észre a sok újrahasznosított témát” – ezt a nem túlságosan hízelgő első benyomást hagyta bennem a Funereal Presence első nagylemeze. Ez elég rég volt, és véleményemet kizárólag annak hatására voltam hajlandó felülvizsgálni, hogy a Darkthrone-kópiákért alapjáraton nem igazán lelkesedő Fenriz évvégi listájára tette a lemezt. Ha neki nem túl Darkthrone, akkor ki vagyok én, hogy emiatt ugassak?
Amint ezt az eredetiség-vizsgáló üzemmódot lekapcsoltam, rögtön teljesen más lett a véleményem. Mindenek előtt: élvezni kezdtem a zenét. Úgy kell felfogni, hogy az A Blaze in the Northern Sky-hoz fogható, de ahhoz akár csak stílusában hasonló lemezt még a Darkthrone sem tudott még egyet csinálni - persze lehet nem is akartak, de az biztos, hogy egészen más zeneileg, egészen más hangulatilag, mint az összes többi norvég black metal lemez. Bár egyéb kiadványaik révén jogosan interpretálják a Darkthronet egy nyers, primitív sikálós antizenei csoportosulásnak, mindez szinte 180 fokos szembenállást mutat a Blaze legfontosabb jellemzőivel szemben: voivodos lebegtetések, a folyamatos témaváltások, a Mercyful Fate-módra egy-kéthelyre eldugott zseniális riffek sokasága, az Autopsy-s kripta-hangulatú doom-death gitárdallamok és az alapvetően sokkal inkább sötét és elvarázsolt, mintsem hideg és kíméletlen kisugárzás. Mindezek pontosan ugyanígy igazak a Funereal Presence albumára is.
Konkrét lopások egyébként nem a gitártémák szintjén vannak jelen, a dobolás viszi helyenként túlzásba a Fenriz-utánzást. Azért nem írok dobost, mert a banda egyetlen tagból áll - őt egyébként a Negative Plane dobosaként lehet még ismerni. Fenrizt jól utánozni egyébként nehéz, mert van egy speciális húzása a játékának, de nem ez a legnagyobb erénye az Archer Takes Aimnek. A legnagyobb erényt nem valami meglepő, újszerű dolog jelenti, hanem az, hogy olyan témákat hallhat az ember, amelyek megragadnak benne és képesek így huszonpár évvel később is kikísérni az embert a hétköznapi racionalitás hideg börtönéből. Okkult. Anélkül, hogy agyoncsavart többszörösen rétegelt, disszonáns hangzatok tömény áradata támadna az emberre, sőt, még a Mindent Látó Szemet sem kellett rányomni a borítóra. Kis színezés azért akad, helyenként orgona, máshelyen szintetizátor, a itt-ott dallamos ének is hallható. Semmi tolakodás.
A legjobb dalnak a nyitó The Tower Fallst és az azt követő címadót mondanám, de a másik kettő sem rossz. A műfaj szempontjából legfeljebb közepesen erős tavalyi év legjobb black metal lemeze.
4/4
a’ördög
