Fight, we will fight right / Kill all, fight death / Kill, we will kill death / Dead to all.
(Venom / Obituary / Venom / Obituary)
1984-ben néhány floridai Venom-rajongó zenekart alapított Executioner néven. A bandából előbb Xecutioner, majd Obituary, aztán még a Venomnál is nagyobb sztáregyüttes, végül pedig főzenekar lett azon a turnén, ahol a Venom exgitárosáé a nyitóbanda. Nyilván létezik perspektíva, ahonnan nézve az „így múlik el a világ dicsősége” a megfelelő summázata ennek a történetnek, de az is biztos, hogy az nem a – minden irónia nélkül – csillogó szemű metálrajongóé. A csillogó szemű metálrajongó ugyanis egyrészt tudja, hogy az Obituary attól függetlenül is egy kincs, hogy a mesterei fejére nőtt, másrészt meg akkor is úgy éli ezt meg, hogy a legendák felkarolják méltatlanul legatyásodott példaképeiket, ha valójában csak annyi történt, hogy az M:Pire of Evil kiadója befizette a zenekart az Obituary elé.
A hab a tortán az volt, hogy ebbe az idilli képbe nem rondított bele Mantas sem, a Venom exgitárosa ugyanis nemhogy nem hordja fenn az orrát, mint a legtöbb lecsúszott legenda, hanem tényleg lángoló tekintettel tesz hitet a színpadon amellett, hogy rajongók nélkül nincs metálszíntér. Hogy mindezt fejkendőben és szemüvegben műveli, az persze a történet képregényszerűségébe kicsit belerondít, de ha már úgyis a perspektíváknál tartottunk, nézzük inkább onnan a dolgot, hogy más 53 évesen előveszi az olvasószemüvegét, és megfejt egy keresztrejtvényt, ez az ember meg ugyanennyi idősen felrakja a gitározószemüvegét, aztán bepengeti a Don't Burn the Witch riffjét, és azonnal tudja mindenki, hogy ő játszik, mert ugyanolyan aurája van a játékának a maga összes tökéletlenségével együtt, mint mondjuk Mike Sifringernek a Destructionből.
Ráadásul az M:Pire of Evilben ott van még mindemellé – ha már képregényekről volt szó – a Lex Luthornak is tökéletes Tony Dolan, aki megjelenés és elán szempontjából is egy kraftos ötvenes metálfrontember, ráadásul minden előkerülő Venom-számnál teljesen őszintén elharap egy vérkapszulát. Nevetünk? Örülök, hogy jól szórakozik mindenki, mert én is így voltam ezzel, miközben szólt a Welcome to Hell, a Black Metal, a Countess Bathory, meg a klasszikusnak az előzmények fényében már nehezen nevezhető, de még mindig bőven jó Parasite és Carnivorous. Sőt, még akkor is, amikor az M:Pire of Evil saját számai voltak terítéken. Oké, olyankor persze sokkal kevésbé – nyilván a vérkapszulák sem véletlenül repedtek akkor, amikor –, de a helyzet az, hogy ez akkor is egy jó koncert volt, ha őszinteségi rohamosat játszunk. Mert igen, tét nélküli kliséhalom volt az egész, de az még a szemüvegen meg a fejkendőn is átsütött, hogy ez itt nem maga a klisé, hanem az, amit azzá silányítottak később. Én meg egyre inkább úgy vagyok vele, hogy jobb ma egy szebb napokat is látott nyugger, mint holnap két leendő beteljesületlen ígéret, és mivel a metál alighanem úgy en bloc, műfaji szinten élemedett korába lépett már, az sem kizárt, hogy még igazam is van.
Ami a folytatást illeti, nemcsak azért vagyok bajban, mert nagy szavakra ragadtattam magam az iméntiekben, hanem azért is, mert az Obituary – rettenetesen hosszú hajak és szakállak ide vagy oda – sokkal kevesebb kapaszkodót nyújt a nagy szavakra vágyó cikkírónak, mint az M:Pire of Evil, vagy úgy általában a többség. Nem elég ugyanis, hogy egy Venomon és Hellhammeren nevelkedett társaságról beszélünk, amelynél a fejlődést a legprosztóbb groove-os/hácés (tehát nem hardcore-os, hanem hácés) témák felfedezése jelentette, hanem még nagyon amerikai is a brigád, a szó egydimenziós értelmében. Ennek a végeredménye pedig a művészi primitivitás egy olyan, az őszinte, zsigeri primitivitáson átszűrt esszenciája, amelyhez képest még a nemrég itt tárgyalt Entombed is múzeumi tárlóba illő kultúra.
Persze az Obituary meg pont ezzel érdemli ki a maga tárlóját: felmennek a rettenetes hajak és a rettenetes szakállak (meg az összes szakállnál rettenetesebb egy darab borotvált arc) a színpadra, és három perc alatt olyan kockát sajtolnak a metálzene összes lényeges összetevőjéből, hogy abba még a leghatékonyabb hulladéktömörítő is belepirul. Továbblépés innen nyilván nincs, úgyhogy nem is történik más a későbbiekben sem, csak potyognak a kockák egymás mellé, és nyomják agyon az embert, de igazából még különválasztani is nehéz őket, mert tényleg csak az ad némi hullámzást a produkciónak (termelésnek?), hogy éppen ragadósabb és szivacsosabb az alapanyag, mint a régi lemezekről származó Immortal Visions, Intoxicated, Slowly We Rot és 'Til Death esetében, vagy inkább tömör és szúrós, mint a World Demise-ról citált Don't Care-nél és az új albumról elővett Visions in My Headnél. Nem is tart sokáig az egész, tudják azt a – mellesleg Frozen in Time jeligével csúcsformában lévő – zenészek is, hogy ezzel már negyvenöt perc plusz négy ráadásdal alatt úgy ki lehet lapítani bárkit, hogy nem lesz panasz. Ráadásul mindez valami olyan mérhetetlen profizmussal van tálalva úgy precizitás és hangzás, mint látvány (értsd: fények, szárazjég, pózok és hajrázások) szempontjából, hogy míg az elején még azon tanakodtam magamban, vajon miért telik meg a Dürer nagyterme az Obituaryra, ha a fentebb említett Entombednak a kicsi is elég volt, hazafelé már azon voltam meglepődve, hogy ez a jó értelemben vett show csak ennyi embert érdekelt.
Konklúzió? Én egy érzelgős, vagy ha úgy jobban tetszik, hívő típusú metálos vagyok – szeretem a nagy himnuszokat, amikre lehet öklöt rázni, meg ilyenek –, úgyhogy nekem azért az Entombed marad a nagyobb élmény, de ez szerintem is csak azért van, mert John Tardyék a maguk kíméletlen, szenvtelen módján talán még LG Petrovéknál is metálabbak.
double-u
