Úgy gondolom, hiába ismeri az olvasók közül többé-kevésbé mindenki a Pink Floydot, egy lemezt utoljára húsz éve kiadó zenekar új albuma kapcsán illik rövid karrierösszegzést tartani. Illik ugyan, de mégsem teszem: nincs itt semmi látnivaló, ne raboljuk egymás idejét. Ugyanakkor elhatároztam, hogy semmiképpen nem fogok a fennhéjazó irónia eszközéhez folyamodva elbánni a The Endless Riverrel, ezzel is jelezvén, hogy a Pink Floyd munkásságát egészében véve tisztelem és szeretem – pusztán diplomáciai okokból azonban nem engedhetem át a szűrőn ezt a lemezt.
A keletkezés körülményeiről nagyon röviden annyit kell megemlíteni, hogy David Gilmour azt a 20 órányi muzsikát dolgozta át és szűrte meg, amit a The Division Bell (1994) idején Nick Masonnel és az azóta elhunyt Richard Wrighttal közösen vettek fel. A The Endless River egy szám híján végig instrumentális, és kerek dalokat sem igen tartalmaz, inkább az ambienthez és a new age-hez áll közel, mint a rockzenéhez.
Bár a fő konklúzió talán a cikk végére kívánkozik, nem állom meg, hogy ne írjam le most. Akinek volt már olyan álma, amelyben látszólag ismerős helyeken járt, ismerős emberekkel találkozott, mégis minden felkavaróan idegennek, karikatúraszerűnek tűnt, és tulajdonképpen félelmetes volt, ahogy a megszokott jegyekből egy torz tükörkép rajzolódott ki, annak már körül is írtam a The Endless Riverről alkotott benyomásomat. Az It’s What We Do – tudom, hogy ismétlem magam – felkavaró elegye a Welcome to the Machine-nek és a késői Pink Floyd-érából származó, kissé talán túl is finomodott Gilmour-szólóknak. A kezdésben ugyanazok a hangszínek, dallamok, akkordok hallhatók, mint a klasszikus dalban, csak egy kicsit megkeverve, aztán a 20 évvel ezelőtti lemez B oldalas imprója következik a jelenlegi univerzum talán legenerváltabb kíséretével, zárásként dohos Dogs-utánérzéssel. És az It’s What We Do még így is az egyik kevésbé rossz dal a lemezen.
Az első hallgatás során a Sum feléig bírtam: a One of These Days nyilvános megszégyenítésének e szeánszával nem sikerült azonnal megbirkóznom. Ami biztos, hogy a mélypont az Anisina a Kenny G. slágereit megszégyenítő sziruposságával, és nemcsak a szaxofon gusztustalan használata miatt: az egész egy pszeudo-érzelembomba, egy tömény hazugság. Ilyen nincs, csak egy olyan mesében, amit éppen egy mesében olvasnak. Zene főállású háziasszonyoknak egy romantikus regény aláfestéséhez. Aztán van még kilenc darab, két percet meg nem haladó szerzemény, amiket tényleg csak a pontosság kedvéért említek meg – ezek esetében a „van sapkája, nincs sapkája” poén tanulsága érvényesül: ha túlságosan ismerősek, az a baj, ha pedig nem, akkor szinte egyáltalán nem hasonlít bennük önmagára a zenekar, ami egyfelől kevés, másfelől valószínűleg felesleges is. (Újra) megszólal Stephen Hawking, valahonnan mélyről a Great Gig in the Sky sikolyai törnek felénk, de tényleg csak arra a pár pillanatra, hogy beugorjon: ja, ez az. Néhány pozitívabb momentum: Skins, On Noodle Street, Autumn ’68, de ezek sem többek hangulati szegmenseknél, továbbá az előbb emlegetett Talking Hawking sem teljes bukás – és azt hiszem, ezt a mondatot innentől folytatni sem érdemes.
Lehet vitatkozni azon, hogy mikor volt a Pink Floyd utoljára őszinte: mondjuk a The Wall idején, vagy Syd Barett után elő sem érdemes venni lemezeiket. Gondolom, akadnak olyanok is, akik számára Gilmourék zenéje csak jól megtervezett művészkedés a prolik igényszintjéhez igazítva, de ez egy sor újabb kérdést vet fel, amelyekkel nem most fogunk foglalkozni. Én, akinek olykor egyszerű érzései és vágyai vannak, bizonyos helyzetekben pedig az érzelgősségre is hajlamos vagyok, tettetett megbotránkozás nélkül képes vagyok nagyszerűnek tartani a The Division Bellt és az azt záró High Hopest. A fájó az, hogy ezentúl nem tudok úgy tekinteni rá, mint egy öregesen elegáns és őszinte lezárásra. Helyét a Louder than Words vette át, ami, lássuk be, egy mesterkélt és súlytalan romhalmaz.
A The Endless River többnyire meditációs zenét tartalmazó cd, ezoterikus energetizáló központok és masszázsszalonok számára. Néhány kellemes pillanata miatt nem fogom többre értékelni, mint ami valójában. Hoppá, a végére mégiscsak kibukott belőlem az irónia. Talán megbocsájtják.
1/4
rtp
