A Sabbathian zenei agytrösztjét Chad Davisnek hívják, és a `90-es évek eleje óta zenél ilyen-olyan projektekben, de leginkább a 2006-ban alapított heavy/doom metal Hour of 13-ból ismert. Érdekes módon, bár már az Hour is köthető az okkult trendhez, most állt neki (egészen pontosan 2012-ben) egy női énekes, kifejezetten múltbatekintő hangulatú doom zenekart csinálni. Fura lépés, de mégis szerencsésebb, kevésbé trendszagú, mintha oda vett volna be egy csajt. Ez egy kicsit másik világ, az abszurditás szintjéig fokozott lemezcímet pedig részemről betudom egy (ön)ironikus fricskának.
Lehetne persze negatívan is közelíteni hozzájuk, mert elvégre mégiscsak 2014 van, felejtsük már el az egészet, de hiba lenne. Ugyanis ez alapján a három dal alapján ez a banda a műfaj minden erényét magáénak tudja vallani, a hibái közül pedig szinte semmit. Nem erőltetetten poros, de is nem hatásvadász, csak annyira, amennyire maga a doom metal esszenciális formájában az. Zenei hatásként olyan neveket lehetne sorolni, mint a Gothic lemezes Paradise Lost, a `80-as évekbeli Pentagram, a korai Trouble, és végül, de első helyen az Epicus Doomicus Metallicus korszakos Candlemass. Kihangsúlyozom a korszakot, mert pont az hiányzik itt a későbbi Candlemassből, illetve utódjából, az Avatariumból, amik miatt én azokat nem szeretem: a giccs határán gátlástalanul áthaladó bombaszt. A Sabbathian nyers, lecsupaszított fémzene, súlyos, lassú riffekkel. A banda elnevezésével némiképp ellentétes, de teljesen egyértelmű erős kötődését a `80-as évekhez legjobban egyébként az EP-t záró Nightshade Eternal begyorsuló második fele bizonyítja, ahol a nyolcvanas évek három legjobb M-betűs metalzenekara sejlett fel. (gyengébbek kedvéért: Mercyful Fate, Metal Church, Manilla Road). (Metallica-fanok, és főleg az egységes metal-kánon minősített védelmezői most kéretnek megsértődni és sopánkodni, ha véletlenül elfelejtettek volna maguktól így tenni.)
Nem ejtettem még szót az egyébként norvég énekesnőről, Anette Uvaas Gulbrandsenről. Kár, hogy Selim nem érte meg ezt a kiadványt, ugyanis az itt nyújtott teljesítménye alapján nyugodt szívvel bevehette volna Anette-et nővére helyére a The Devil`s Bloodba, még a hangszíne is hasonló. Dallamai meglovagolják a lényegretörő riffeket, új dimenziókba emelve azokat. Ő az, aki miatt a banda több puszta múltidézésnél, és ő az, aki miatt nincs szükség mesterséges bombasztra, ez a kevés eszköz így ahogy van, elegendő a kívánt hatáshoz. Persze most túloztam, kell az is, hogy a gitárjáték szólók tekintetében is kiemelkedő legyen,és ez is megvalósul, de az sincs túlhúzva.
Három méretre és minőségre nagyjából megegyező dal összesen 19 percben, szóval ez még nem elég, hogy az underground tetejére repítse a bandát, és őszintén szólva kétlem, hogy ez a jövőben megtörténne, mert azért nem annyira sorsfordító, elmebontó erejű a zene, mint az említett holland társaságé volt, de annak, ami, tökéletes.
4/4 (új pontozási elveink itt olvashatóak)
a`ördög
