Eléggé sokféle szubkultúra eseményeit próbálom követni, a Nuclear Blast-féle szuperprodukciók általában elkerülik a figyelmemet. A Blues Pills letarolta a fél világot az elmúlt 3-4 hónapban, júliusban jelent meg a lemezük, a még mindig hatalmas piacnak számító Németországban az összesített eladási listán a negyedik helyig jutottak, már több mint 52000 kedvelőjük van a facebookon, de én csak most jutottam el a lemezük meghallgatásához. Azon túlmenően, hogy ez egy Nuclear Blast szuperprodukció és szuperhypeolt, még retró is, és a retró trendet is kicsit leépítettem az utóbbi időkben. Fáraszt. Példának okáért, a The Oath is nagy hype-pal és nagyon jól belőtt imidzzsel (pl. dekoltázs, bőrruhát átütő mellbimbó) érkezett, és a dalaik sem voltak rosszak, mégis csak 3-4 részletben tudtam végignyomni a lemezüket, és összességében minden erényük ellenére sem tudtam bánkódni korai felbomlásukon. Hanem a Blues Pills váratlan könnyedséggel csúszott le, nem is értettem, mi van. Most már igen, azt hiszem.
Első ránézésre mások sem nagyon értik a titkot, mitől ilyen jók/sikeresek. Jobb megfejtés híján olyasmiket írogatnak a kritikusok meg mindenki más is, hogy ők aztán tényleg hitelesek, meg ők aztán tényleg olyanok, mintha az időgép köpte volna ki őket. Ezzel egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Bullshit. A hatvanas-hetvenes évek zenészei sokkal kreatívabbak, bátrabbak és egyénibbek, színesebbek és legfőképp karakteresebbek voltak a Blues Pills tagjainál, és a mostani retrózok között is, például egy Horisont sokkal jobban elkapja az időgép-retró fílinget a manírok bravúros reprodukciójával, egy The Devil`s Blood a pszichedelikus örvényt, a Jex Thoth a kísérletező, új hangulatok felé kalandozó jelleget hozza jobban a korszakból. Hogy mitől működik ez a banda mégis? A gelsenkircheni Rock Hard fesztiválos fellépésükről készült videó megtekintése során állt össze a kép: ezek a huszonéves fiatalok a legjobb zenészek az egész retró hullámban. Félreértés ne essék, nem játszanak bonyolult vagy bravúros dolgokat, szó sincsen róla, alap dolgokat prezentálnak, szinte sablonokat, de mégis, ebben a kevésben is ott van egy olyanfajta jó értelemben vett profizmus, ami extra dinamika és extra feszesség formájában nem érdekesebbé, hanem egyszerűen a fül számára jólesőbbé teszi a produktumot.
Persze, a másik sokat hangoztatott megfejtéssel már nem tudok olyan könnyen vitatkozni: az énekesnő, Elin Larsson minden szempontból „jól sikerült rendeződése a molekuláknak”, de ő sem igazán Janis Joplinra emlékeztet, ahogy sokan hallani vélik, jóval bársonyosabb a hangja, nekem inkább néhány kortárs popénekesnő ugrott be, igaz, azok a maguk kategóriájának a csúcsát jelentik: én nem érzem túlzásnak Amy Winehouse-t sem megemlíteni pl. a River című dal kapcsán, máshol meg a Gossipos Beth Ditto szintén meleg és bársonyos poprock-orgánuma sejlik fel. Megintcsak azt tudom mondani, hogy egyszerűen jól esik. És jól esik a lemez produkciója is, ami nem tömíti el vaskosságával az ember fülét, hagy teret a hangszereknek, van a gitárban is egy minimális, de azért érezhető nyersesség. Apropó, a gitáros is kifejezetten ügyes, van egy kis-Santana íz a játékában, de egy csomó más stílust is sajátjaként tud alkalmazni (pl. southern ízek az említett Riverben). Hogy a ritmusszekció is ott van a szeren, abban nincs semmi meglepetés, ők már a Jimi Hendrix Experience-klón Radio Moscow soraiban körbeturnézták a világot vagy háromszor. Mondom, ezek nem kölykök a szomszéd garázsból, hanem nagyon komolyan kiképzett zenészek.
A dalszerzés. Nos, ez a cseppet sem mellékes terület az, ahol a banda bár nem áll rosszul, még van némi levegő felfelé. A High Class Woman című nyitódal, noha nagy újdonságokat nem tartalmaz, csak egy feszes döngölős alapra hoz atomjó dallamokat, felállít egy bizonyos lécet, és ezt a lécet a folytatásban csak kevés dal tudja megugrani. A Devil Man a banda előző két EP-jén is szerepelt, ez kétségkívül megállja a helyét a nyitó mellett, a River mellett leginkább lírainak mondható No Hope Left for Me is kiemelkedő teljesítmény. A legtöbb dalra azért egy kicsit túlságosan jellemző az, hogy csendesen, halkan, kimérten indul, aztán egy ponton kitör, jönnek a szólók, a riffelés, a lendület, a tempó. Sajnos a kelleténél egy fokkal kiszámíthatóbban haladnak a dolgok. A lemez vége felé érkező Chubby Checker feldolgozás Gypsy nagyon jól jön, nem mintha nem tették volna sajátjaikhoz hasonló stílusúvá a számot, ami a hangszerelést és hangulatot illeti, de pont ebben az említett strukturális kiszámíthatóságban jól esik egy másik szerző logikájának a megjelenése.
Világosnak tűnik, mi a tét a Blues Pillsnél. Ha sikerül a dalszerzésben maradandót alkotni a jövőben, és egy kicsivel erősebb karaktert felmutatni, olyan népszerűségre és sikerekre tehetnek szert, olyan magasságokba juthatnak el, ami momentán szinte elképzelhetetlen egy rendes rockzenekar számára. Kíváncsian várom, meddig jutnak.
7.5/10
a’ ördög
bluespills.com
facebook.com/BluesPills
