Egy koncertbeszámoló hitem szerint akkor ér valamit, ha legalább köszönőviszonyba tud kerülni valamiféle gondolatisággal. Ez a koncertbeszámoló viszont arról szól, hogy megint előmászott a kukából a gondolatiság teljes hiányát szellemiséggé avató és művészi szintre emelő Entombed, aztán eljött Budapestre azt mondani, hogy uuuuaaaaa, úgyhogy magamból hülyét csinálnék, a zenekart pedig megcsúfolnám a maga gyönyörűséges csúfságában, ha nagy megfejtésekkel próbálkoznék (ahogy azzal is, ha Entombed A.D.-znék az alábbiakban, elvégre mindenki tudja, miért kell az a két betű a cégérbe, itt meg magunk között vagyunk, nem a bíróságon). Maradjunk tehát a tényeknél (és az Entombed név használatánál).

 Az például egy elég makacs tény, hogy én az előzenekarok meghallgatásából sok-sok éve kiöregedtem, és ez esetben az öregség és a bölcsesség közé nyugodtan tehetünk egyenlőségjelet is, mert egy kezemen meg tudom számolni, hogy az ez idő alatt általam kihagyott számtalan előzenekarból hány vitte valamire (ráadásul azok is olyanok, mint a Parkway Drive, ami, úgy érzem, akarva-akaratlanul is külön súlyt ad a szavaimnak). Ezzel együtt tegnap áldoztam a teljes körű tájékoztatás oltárán, és lementem az estét nyitó Implode-ra, úgyhogy elmondhatom, hogy belőlük se lesz semmi soha, viszont az előzenekarságot műfaji szinten űző együttesek 95 százalékával ellentétben fizikai kínokat sem okoztak a hallgatónak akármilyencore-os pózok helyett szimpatikus hatesphere-i vehemenciával tálalt göteborgos, deathes, thrashes dalaikkal. Így hát harminc perc után, amikor a hozzáállásukat tökéletesen summázó „Gyertek, igyunk egy sört” felhívással véget ért a koncert, elégedetten állapíthattuk meg, hogy az előzenekar megtette kötelességét, az előzenekar mehet – és egész nyugodtan vissza is jöhet máskor.

   

Évtizedes múlt és jóval komolyabb/komorabb/gonoszabb imázs ide vagy oda, nem sokban különbözik ettől a Grave attitűdje sem, ami meg egy „we are here to rock your socks off” konferanszban nyilvánult meg. A zenéjük viszont már más szintet képvisel, mondhatni aurája, méghozzá koromfekete aurája van még abban az időről-időre összevigyorgós, némiképpen rock and rollos tálalásban is, amiben ezen az estén prezentálták nekünk. Persze az éremnek van másik oldala is: bár a You`ll Never See riffjeibe talán még bele lehet hallani, hogy akár a Grave is megírhatta volna a Wolverine Bluest és a To Ride, Shoot Straight and Speak the Truth-t, végül mégsem így történt, úgyhogy ők ahelyett, hogy a keményzenék elég nagy szegmensére hatást gyakorló himnuszgyárosokká váltak volna, megmaradtak inkább egy jól körülhatárolható stílus legjobb iparosainak. Azt nem mondanám, hogy a második albumuk már említett címadója, a Christi(ns)anity, a Turning Black vagy pláne az Into the Grave ne lett volna önmagában is emlékezetes, de azért nem voltak egy súlycsoportban sem egy Left Hand Path-szal vagy pláne egy Wolverine Blues-zal: mint mindig, a Grave vonzerejét most is inkább az adta, ahogy a tényleg kivételesen erőszakos riffek és a visszhangosított hörgések összeálltak egy hosszú, egybefüggő zajmasszává. Egy ismerősöm szavaival élve homloknál beléd rakták a láncfűrészt, aztán köldöknél kivették – a főfellépő zenéjével ellentétben ebből 45 perc bőven elég is, de abban a 45 percben a Grave csaknem utánozhatatlan.

Na és akkor az uuuuaaaaa. Ha felidézem a zenekar térdig érő sárban adott mezőtúri koncertjét vagy az első Dürer-kertes buliját, ahol LG Petrov a saját taknyával simította hátra a haját, és sört locsolt a szemébe, azt kell mondjam, Entombed-koncertek terén Magyarországon elég magasan van a léc, de leverni még úgy sem sikerült, hogy ezúttal az adekvát kelléknek számító gusztustalanságok hiányoztak, sőt a frontember is meghökkentően józannak tűnt. Más szóval úgy tűnik, hogy ezt a bandát még akkor is misztifikáltuk, amikor ezeket az egyébként nem éppen magasztos hozzávalókat emlegettük vele kapcsolatban. Az igazság ugyanis az, hogy a koncert így is azzal indult, hogy uuuuaaaaa, Petrov így is úgy nézett ki, mintha szegény Robin Williamsre ráosztották volna egy csőlakó szerepét, akinek rengeteg piával sikerült elérnie, hogy enyhén bárgyú, de végtelenül szimpatikus és irigylésre méltó jókedvben élje le egész hátralevő életét, és az egyetlen vágya az legyen, hogy bömbölhessen, a zenészek így is olyan varacskosan játszottak, hogy minden riff mellé kondást lehetett volna állítani, a közönség pedig erre így is igazi csürheként reagált. A tahópogó olyankor persze egyáltalán nem tetszett, amikor valamelyik versenyző pont felénk indult meg, de muszáj elismerni, hogy így is kellett az összképhez, mert nemcsak illett a zenéhez, de láthatóan táplálta is az együttes lelkesedését. Sőt, megkockáztatom: akármennyivel is kényelmesebb lenne máshol, nincs jobb helyszín a fővárosban egy Entombed-koncerthez ennél a lyuknál, ahol már másodszor gyurmázott együtt összepréselődve az egész terem, függetlenül attól, hogy ki szeret gyurmázni, és ki nem.

                

Na jó, azon a véleményemen azért ez a fellépés se változtatott, hogy a Back to the Front nem a legjobb lemez, mert egyértelműen az új dalok voltak a gyenge pontok a műsorban, de ezzel nem az A.D.-s Entombed létjogosultságát akarom vitatni, mert személy szerint a lényegesen klasszikusabb felállásban készült Uprisingot se tartom jobb albumnak. És egyébként is, ezt csak a kínosan precíz őszinteség mondatja velem, mert a Revel in Flesh, az Out of Hand, a To Ride, Shoot Straight and Speak the Truth, a Stranger Aeons, a Wolverine Blues, a Chief Rebel Angel, a Left Hand Path, az Eyemaster, a Supposed to Rot meg a Damn Deal Done – még leírni is jólesik a címeket, de tényleg – játszi könnyedséggel feledtette azt a talán három darab új szerzeményt. Évek múlva pedig, amikor már azt sem tudom majd felidézni, hogy milyen felemelően üvöltötte együtt az egész terem, hogy „you will never gain my trust”, pláne nem arra a tíz gyengébb percre fogok emlékezni, hanem a zenészek gyermeki vigyoraira, meg arra, hogy amikor lezárták a bulit a Serpent Speech-csel, és megszólalt a hangfalakból a Venomtól az In League with Satan, ahelyett, hogy lejöttek volna a színpadról, mind az öten önfeledten rázni kezdték a hajukat, mintha valami rockdiszkóban lettek volna 1986-ban. Merthogy végeredményben ez az infantilizmus az Entombed esszenciája: amíg a metálzenészek és -rajongók egy jelentős hányada görcsösen igyekszik elhitetni a világgal (és önmagával), hogy ez a műfaj is lehet „menő” és „igényes”, ők homlokegyenest az ellenkező irányba haladnak, és a többséggel ellentétben mégis ők azok, akik jutnak is valahova.

double-u