Sem lemez, sem jubileum, sem tagcsere nem szolgált a Bolt Thrower aktuális Európa-turnéjának apropójául, úgyhogy nem is bajlódnék a hozsannával, csak ismertetném gyorsan a tényeket: két bitang jó előzenekart hoztak magukkal Bécsbe a death metálosnak maszkírozott öreg punkok, ráadásul nagyon kedvező áron léptek fel egy olyan helyen, ahol garantáltan nem okoz csalódást a hangzás. Nem volt kérdés, hogy megyünk.

A teltházas rendezvényt az Incantation nyitotta, és az előzenekarok örök feladatát, a hangulatteremtést annyira komolyan vették, amennyire csak lehet. A New York-i zenekar ugyanis nem bevált sémákat követ, azaz nem a brutalitás csúcsrajáratásában, vagy a technika fitogtatásában jár elöl, hanem az erős atmoszféra megteremtésében. Zavarba ejtően hosszú hörgésekkel felkonferált dalaikban ugyanis minden, így a virtuóz gitárszóló, a falbontó riffek és a kattogó basszusfutamok is csupán a markáns hangulat szolgálóleányai. Ennek megfelelően nem is lehet elvárni, hogy egy emberként hörögjön villázva a tisztelt nagyérdemű az olyan dalokra mint az Ibex Moon, vagy az Oath of Armageddon, hiszen John McEnteeéknél minden arra megy ki, hogy beszippantja a hallgatót a zene vagy sem. Külön bónuszpont a zenekarnak azért, amiért szemmel láthatóan magasról tesznek a vizualitásra és az imidzsre. Jobb szó nincs rá, de korszerűtlen kiállásuk is azt üzeni: foglalkozz csak a zenénkkel elvégre mi is azt tesszük.

                    

A német Morgoth persze messze sokkal marketing-centrikusabb módon közelít a zenéhez. A folyamatosan fel-alá mászkáló Marc Grewe frontember a sapkájában és a mellényében például többször juttatta eszembe Vince Neilt mint John Tardyt, egyedül a Nasum-pólója és öblös hörgése emlékeztetett arra, hogy azért mégiscsak egy death metal koncerten volnánk. Na meg persze a zakatoló dalaik, amiknek nagyon jót tett az a lelkesedés, ami például a gitárosokból is áradt. Külön élvezettel grimaszolták végig saját riffjeiket és kiállásaikat, ebbe közel ugyanennyi energiát fektettek, mint magába a pengetésbe. Félreértés ne esék, nem önimádó ripacskodás volt ez, így a folyamatos pózolás ellenére nem volt az az érzésem, hogy a Morgoth újjáalakulása pusztán a tartásdíjak és a törlesztőrészletek könnyebb előteremtése végett valósult meg. Apropó újjáalakulás: elhangzottak új dalok is – a God Is Evil például a teremben lévő magyaroknak szólt – ezek abszolút nem maradtak el a Cursed vagy az Odium klasszikusainak színvonalától. A Morgoth-lemezek ridegsége és szikársága nem köszönt vissza a hangfalakból, viszont a vastag és tömény hangzásnak köszönhetően előtérbe került a lendület és a groove. Hogy az új albumon az itt látottak-hallottakból mi köszön vissza, az persze továbbra is kérdéses, de ez alapján a tömény riffmassza után már egyre kíváncsibb vagyok rá.

Így van ez a Bolt Throwerrel is természetesen, mégiscsak kilenc év telt el a legutóbbi lemezük óta. De izgalomra az ő esetükben semmi ok: a Coventry-i punkklub WC-jében alapított banda ugyanis a világ legbecsületesebb zenekarainak egyike. A közelmúltban bejelentették, hogy írják már a Those Once Loyal folytatását, aztán kis idő múlva közölték, hogy album lefújva, a témák nem elég jók. „In a world of compromise some don`t”: hirdetik magukról büszkén az egyébként olcsón árult pólóikon is, és tényleg. Ahhoz pedig, hogy ezt a hozzáállást megengedhesse magának egy együttes, valamit nagyon kell tudnia. Ez a valami természetesen az élő teljesítményük, amelynek híre is van: az Arena nagyterme zsúfolásig megtelt. (Annyira, hogy a tekintetem többször találkozott egy Motörhead hátfelvarró Snagletooth-jával, mint Karl Willettsével.)

                   

Pedig a színpadon semmi rendkívüli nem történik. A Bolt Thrower színpadképe ugyanis azt a benyomást kelti, hogy ez a négy iszapszemű, gyűrött arcú metálos tíz perce még a kocsmában züllött, a pultos csajt meg azért hozták magukkal basszusgitározni, mert a bőgősük annyira kiütötte magát. Ennek ellenére (vagy pont ezért) a zenekar dalaiban komoly dráma játszódik le. Már a nyitó War/Remebrance kettős alatt hadrendbe álltak a karomon a szőrszálak, pedig a hangzás itt még nem is volt annyira éles és tiszta, erre a műsor harmadánál felbukkanó World Eaterig kellett várni. Innentől kezdve nem volt se megállás, se pofázás, némi színpadmászással tarkítva jöttek sorban a dalok: Forever Fallen, No Guts, No Glory, IVth Crusade, Mercenary, Powder Burns, Anti-tank (Dead Armour).  A legjobb az egészben az volt, hogy a banda semmivel nem törődött. Ritkuló hajukat rázva bólogattak, aztán leszarták, hogy a nagyérdemű feldolgozza-e magában az önmagát háborúkkal kiírtó emberiség tragédiáját, amiről a dalaik szólnak, vagy csak az öklüket rázzák a This Time It`s War váltásaira, a fejüket hagyják el a Killchainre bólogatva, vagy a frontemberrel kórusban azt hörgik, hogy Cenotaaaaaaaph.

A műsoridő egyébként igen hosszú volt, 17 számos, nem csoda, ha a rendes program vége elé elhangzó ...for Victory végén Willets már lógó húscafatként köhögte a mikrofonba, hogy „we will remember them”, pedig még hátra volt a ráadás. Ez az At First Lightot és a When Cannons Fade-et jelentette, utóbbi vészjósló kiállása önmagában megérte a közel hatórás utat és a másnapi kialvatanlanságot. Volt azonban még a ráadásnak is egy ráadása: a Silent Demise-ra már a ruhatárból néztünk vissza. Ez már tényleg az epilógius volt, a dal végén pedig Willetts a háttérvászon alján álló feliratot kezdte mutogatni. Estd.1986. Két év múlva lesz harminc, értjük. Lesz hát jubileum, valószínűleg már lemez is, meg apropója egy következő koncertnek. Hát úgy legyen.

nubain