Kétfajta zene van a világon: van olyan, ahol a származási hely kiérezhető és szerves része a hangok által megjelenített világnak, és van olyan, ahol nem. A doom zene őshazáját a brit szigetek jelentik, és bár természetesen mindenhol előfordulhatnak jó doom metal zenekarok, a ködös-esős Albion úgy adja magát a műfajhoz alapnak, mint hóval borított fenyőerdő a black metalhoz. Az országnak azonban van egy olyan része, mely az összes többinél ideálisabb hátteret jelent, csak éppenséggel alig lakják emberek: ez a dartmoori mocsár vidéke. Falvak, villák akadnak persze a területén, meg kisvárosok a szélén, ezek egyike Buckfastleigh, melyben 2005 óta tevékenykedik egy doom metal zenekar, a The Wounded Kings. Igen aktív formációról van szó, idei a negyedik lemezük, én a The Shadow over Atlantis című második óta figyelem őket. Ezidő alatt több változás is volt tagságukban, folyamatos cserélődések vannak a gitáros Steve Mills körül, aki egyébként nem tegnap kezdett zenélni, hanem 1988-ban, a Lord of Putrefactionben, mely banda később Electric Wizard néven vált ismertté.
Hogy a kettő között mi történt Steve-vel, azt egyelőre nem sikerült kinyomozni, de az biztos, hogy új bandája az első perctől fogva kész, egységes képet mutat. És ez a kép eléggé egyedi, már első ránézésre is más, mint a többi doom zenekar. Pedig esszenciálisan doom, de hasonló mégsem jut eszembe nagyon. A gitár megszólalása a nyersebb, sludgeosabb vonalhoz áll közel, de rengeteg dallam kíséri a vaskos, tömény riffek hömpölygését. Ezek a dallamok olykor egészen tiszták, máskor viszont inkább tekergő, elnyújtott, zajos díszítések, attól függően, mikor mit kíván a szerzemény drámai felépítése. Hasonló kicsit az eset a Dread Sovereign nemrégiben bemutatott, szintén idei All Hell`s Martyrs-ához, de a Wounded Kings masszája jóval sűrűbb, töményebb. A vokálokban ugyanez a kettősség figyelhető meg. A banda első két lemezén George Birch énekelt, a második kettőn Sharie Nayland, és nemeik ellentétes mivolta ellenére lényegében ugyanazt csinálták: tisztán énekeltek, karakteres, éteri dallamokat, de ezek csak a zene sűrű dallamszövetének egy fontos fonalát jelentik, nem uralják azt, egyáltalán nem másznak az ember arcába. Hasonlóan, de még inkább visszafogott szerepkört tölt be a szintetizátor is, nem a monumentalitás minden áron történő fokozása a cél. Ellentmondásos zene: őrlő, súlyos riffek alkotják a magját, mégis, a hallgató ledöntése helyett inkább a mélyebb tudati rétegek stimulálása jellemző rá, a mítoszok, legendák, és a történelem feledés homályába veszett epizódjainak megidézése ebben a megközelítésben válik a leghatásosabbá.
Ilyen témákból pedig nem szenved hiányt a lemez. Maga a Consolamentum szó – érdekes egybeesés megint a Dread Sovereign albumával – a kathar eretnekek tanító-papjainak beavató ceremóniáját jelöli. A szövegeket még nem tudtam elolvasni, de a címadón kívül ugyanide tartozik feltételezhetően a Gnosis című dal is, de nem lennék meglepve, ha a „genocide on a black mountainside” sorral felvértezett The Silence is kapcsolódna a kiírtott katharok sorsához. A Lost Bride című rövidebb szerzemény viszont inkább egy balladisztikus rémtörténetnek tűnik egy síron túlról kísértő szeretőről, Sharie éneke itt kifejezetten fenyegető. A legjobban az tetszik a dalokban, hogy homogenitásuk és relatív monotóniájuk ellenére egyáltalán nem válnak unalmassá, az érzések folyamatos hullámzó változása jellemzi őket, a feszültségpontokon elkerülhetetlenül és törvényszerűen beáll valamiféle drámai változás is. Így a Gnosis a végére egészen durva, a bandára egyébként nem jellemző zúzássá alakul át, a Silence pedig space rockos magasságokba emelkedik. Ezzel a struktúrálással kapcsolatosan bizonyosan tanultak Steve-ék a Reverend Bizarre-tól is, ők nyitották ki a doom metal számára az epikusságnak ezt az új dimenzióját. A finnekkel ellentétben a TWK viszont nem hisz a hosszú lemezekben, ahogy korábban, úgy most sem éri el a játékidő az ötven percet.
Van néhány rövidebb átkötő is a négy hosszabb dal mellett ezekről is érdemes említést tenni, mert jók, egy kritikus úgy fogalmazott az Elige Magistrum cíművel kapcsolatosan, hogy kár, hogy nem íródott belőle komplett dal, és ebben van is valami, dehát a jó témák sem születnek mind arra, hogy tökéletes, kerek szerzeménnyé alakuljanak. A lényeg, hogy az album így, ahogy van, kerek. A korábbi anyagok sem voltak rosszak, sőt, de ennél jobbat nagyon nehéz lesz írniuk. Számomra a Consolamentum a legjobb metallemez az Occult Rock és az The Devil Put the Dinosaurs Here óta. Azoknál óvatoskodtam, most nem fogok.
10/10
a’ ördög
