Hogy a bemutatkozó Live at Colonia Dignidad miért alapmű, pontosabban, hogy hogyan volt képes nagyon lassan és nehezen lebontani a személyiségemre rakódott meszes szobrot mímelő mázat, azt most nem fogom elmesélni, mindenesetre egy igazi lélektani kalandtúrává vált számomra, még ha az akkori pontozásom nem is ezt mutatja. Sajnos az előző, We Meditate Under the Pussy in the Sky címet viselő lemezzel nem jutottunk ilyen mélységekbe, illetve máshogyan volt jó, de mint ahogy végül megtudtam, eredetileg ezt az anyagot szánta Sami a második nagylemeznek. Ahogy olvasgatom az infókat, az Opium Warlords dalai egészen tág időkeretben készültek, talán nem is számít az időrend szerinti rendezgetés, ettől függetlenül nem lehet elmenni amellett, hogy a mostani dalok 1994 (!) és 2009 között íródtak, tehát valamivel a Reverend Bizarre előtti időkből is hallhatunk témákat.

Opium Warlords

A felvezető szám utáni The Self-Made Man igazán nosztalgikus doom darab, a megdicsőült zenekar jellegzetességei halmozottan megtalálhatóak. Lassú felvezetés, vontatott, feszült, merev, szinte ízetlen és darabos témák 8 percen át, majd dinamikus középtempó és nagy ívű dallamok oldják a megelőző masszív riffeket. Teljesen ritkán távolodik el ezektől, korántsem annyira lepusztult a környezet, mint a debüt esetében, változatosabb, megfoghatóbb, energikusabb és színesebb az összkép, nincs még egy olyan vaskemény szélsőség, mint a Feel the Funeral Breeze esetében, azonban a személyes hangvétel, az érzékelhető befelé fordulás miatt az Opium Warlords így is maradt, ami volt: utazás egy olyan országban, ahol egyetlen ember él és boldogul.

Kedvenceim az album végére maradtak, a This Place Has Been Passednél jobb altatódalt jelenleg elképzelni sem tudnék, a Manisolas from Misandria pedig egyetlen, de kifogástalan riffből áll, és bámulatos, hogy lehet ennyire tipikus, mégis semmi korábbira nem hasonlító dallamképet alkotni. Zárásként az In Melancholy Moonless Acheron mutatja meg leghívebben muzsikája esszenciáját, kétségtelenül ebben önmaga leginkább Sami, borzongató és tiszta. (Mint a cikkírás után kis idő elteltével megtudtam, ő maga ezt tartja a legszemélyesebb dalának, amely apja lassú haláláról szól.)

A Live at Colonia Dignidad lényegének megsejtéséhez fél év kellett, a We Meditatet-t… még szükségszerűen és értéke miatt is elő kell vennem, hogy elmélyedhessek benne. Most sem tudom igazán, hányadán állok, jók a Reverend utánérzések, azonban ezek túlságosan kötöttek ahhoz, hogy meditatívvá tudjanak válni, belsőleg le tudjanak csupaszítani, a hasztalan érzelmeket el tudják apasztani, márpedig számomra ennek a zenének ezek a legfontosabb elemei. A fent említett dalok mindenképpen működnek, a többieket pedig próbálom más szemmel nézni, lehet megváltozom megint.

3/4

rtp 

facebook