Hogy mennyire érdemes a 2014-es Burzum lemezről írni, arra csak az a válaszom, hogy legalább annyira, mint bármi másról, tehát semennyire, ezek mellett pedig a farmerré öregedett szőke svindler mégis örök téma. Mellékesen, szerintem kinézete kísértetiesen kezd hasonlítani James Nicholsra, aki az 1995-ös oklahomai robbantáshoz erősen köthető fegyvermániás fanatikus. Régebben láttam vele egy interjút, a beszédstílusa és a mimikája is egészen közel áll Vikerneséhez. Úgy tűnik a gyújtogatásra való hajlamnak is megvannak a maga archetípusai.

A Burzum egyetlen jó lemeze a szabadulás utáni időkből a Belus volt, még az Umskiptar sikerült kellemesen csavarosra, bár Vikernes ígéretei a zene jövőbeli változására vonatkozólag már előre sejtették azt, hogy ott sikerül majd igazán rossz dolgokat is produkálnia. Az Umskiptar azon részei, amelyek ezeket az újítónak szánt zenei aláfestésű balladisztikus elbeszéléseket tartalmazzák, inkább illenek tábortűz mellé, mint hanghordozóra, de arra mostanáig kellett várni, hogy Vikernes ténylegesen fülbántó, értékelhetetlen alkotásokat is elkövessen.

Akárcsak a Sôl austan, Mâni vestan esetében, metal most sincs. Amikor először hallottam a Heill Odinn című szerzeményt a youtube-os preview megtekintése során, tényleg kínosan éreztem magam, és mivel az első két szám sem tartalmazott semmi jót, csak a véletlenen múlt, hogy eljussak a harmadikig. Az elkövetkezőek hatására azonban mégis maradtam, a Lady in the Lake, a The Coming of Ettins és a The Reckoning of Man hármasa igazi régi iskolás Burzum ambient muzsikát tartalmaz, csak a hangzás és az eszközök lettek valamivel korszerűbbek. Akad még néhány borzalmas darab, azt azonban el kell, hogy ismerjem, hogy Vikernes még mindig nagyon ért a hangulatkeltéshez, legalábbis a saját, mágikus és elvakultan naiv világa zeneileg még most is megragadó. A címadó dalban a gitároknak is jut szerep, még ha csak az atmoszféra megteremtését szolgálják is mindössze (a Six Organs of Admittance szólóihoz áll a legközelebb), az pedig egyenesen meglepő, hogy az Autumn Leaves mennyire szimplán szép dal.

Azért kicsit zavarban vagyok, mert az utóbb említett szerzemény mintha a Hliðskjálf egynémely témáját emelné át, legalábbis nagyon hasonlítanak a motívumok, az Emptiness egyértelműen a Hvis lyset tar oss-on hallható Tomhet feldolgozása, és a To Hel and Back Again is annyi jegyet tartalmaz a híresen hosszú és monoton Rundtgåing av… dalból, hogy akár újrafelvételnek is tarthatnám. Mindegy? Mindegy. Vikernes nem egy klasszikus zenei tehetség, és zseninek is nagy túlzás lenne nevezni, azonban teszi, amihez ő ért a legjobban, és ha innentől haláláig megmarad mesebeli szintetizátorhősnek, akkor is képes – ha ingadozó teljesítménnyel is - értékeset alkotni. A The Ways of Yore egy misztikus, hűvös nyári (őszi) hallgatnivaló, már amennyiben azt a hat borzalmas számot képesek vagyunk ignorálni.

ambient: 8/10    pogány spirituális ébredés kántálás: 1/10

rtp

burzum.org