Örök dilemmája minden zenekarnak, hogy miután elkészültek nagyszabású, definitív műveikkel, hogyan folytassák tovább karrierüket. Nagyon kevés zenekarról tudok, amely évtizedek elteltével sem vált kiszámíthatóvá és unalmassá anélkül, hogy eredeti csapásirányról lelépett volna. My Dying Bride, Slayer, Lake of Tears… talán nincs is több… de ők is mind félre-félreléptek, cd-re égettek magukból minden tisztátalan gondolatot is, ami eszükbe jutott, így tudtak azok maradni leglényegükben, akik voltak.

    

Az ír Primordial már ötödik nagylemezéhez ért el, és második alkalommal szembesülhettek saját definitív művük, a Spirit the Earth Aflame túlszárnyalhatatlan mivoltával. Előző alkalommal a keménység irányába tettek egy óvatos lépést, meg írtak még egy pár dalt a bevált formula alapján, nem is volt a végeredménnyel semmi komoly gond, a Calm Before the Storm végső soron lényegesen több lett, mint egy kínos időhúzás. Az idő kegyelmet nem ismerő vasfogai azonban pillanatok alatt újabb 3 évet marcangoltak szét, és Nemtheangáék számára elérkezett az újabb megmérettetés, tudnak-e ismét produkálni valamit, ami megakad a mohón zabáló szörnyeteg torkán. Úgy tűnt, tudják mivel állnak szemben, bíztató előjel volt ugyanis, hogy Billy Anderson (Melvins, Sleep, stb.) személyében egy, a black metal undergroundtól távolabb álló személyt ültettek a produceri székbe, a jól bevált Mags helyére.

A lemez nyitása ebből a reményteli kiindulópontból fordítja bősz értetlenkedésbe a hallgatót, ugyanis cseppet sem szól szépen a lemez: az éneket elnyeli a tompán dísztelenül megszólaló gitár, és az új élettérhez jutott basszusgitár. A.A. Nemtheanga énekes amúgy is nagyon erőlködősre vette a figurát, a black metalos károgást teljesen visszavette, helyette rekeszt, ordít, ezek persze gyakran átcsapnak dallamokba, szövegmondásba, ahogy azt már megszoktuk, és ennek örülhetünk is, pedig az előbb még az újítás fontosságáról papoltam. Nesze nekem. A rémálom csak nem ér véget, a legrosszabb eshetőség készül megvalósulni, nem hogy megújulni, de még az eddigi erényeket sem sikerül elérni, a nyitó The Golden Spiral témái annyira ismerősek, hogy egyenesen újrafelhasznosításnak tűnnek. Ezek után további két, lényegében semmi újat nem mondó, olykor egyenesen unalmas, sőt, gyenge dal következik, sírógörcs kerülget, haldoklik a metal egyik utolsó reménysége. Aztán, mint, ha csak saját, elkerülhetetlen bukására eszmélne rá a zenekar, következik az End of All Times, belátják nincs, mint tenni, szembeszállnak elméletekkel, fejlődéssel, idővel, térrel, logikával, és egy hatalmas témát vágnak ki elénk, persze újításról megint nincs szó, ez a dal is fent lehetett volna már Spiriten is, de mégis, az ember torka összeszorul. És a java még csak ezután következik, The Coffin Ships: mardosó misztikum, világfájdalom, ahogy csak ők tudják, és ami talán mindennel együtt maradandó, örökérvényű lenyomata marad a kornak, melyben a zenekar született és élt. Utóbb, néhány hallgatással később a gyengébb dalok is összeszedik magukat, felzárkóznak valamelyest, ez a lemez sem jelenti még a Primordial végső bukását, ami azonban most már érezhetően egyre közelebb van.

8/10

a’ ördög

P.S.:

A cikk szerzője a kritika megírása során olymértékben rászokott az eleinte kényszerből hallgatott lemezre, hogy utóbb írásának több pontját is megkérdőjelezi, véleménye pozitív, reményteli irányba változott. A kísérletezés, úgy tűnik mégiscsak sikeres volt. A "dísztelen", nyers gitártémák kifejezetten szerencsésen árnyalják a zenekar folkos jellegét, mely azonban persze továbbra is megvan, csak kevésbé nyilvánvalóan. Az "ordítós" ének pedig még illik is mindehhez.

A "bukás" még odébb van.

9/10

a’ ördög