"Messze van" - hangzott több ízben is a nemleges válasz indoklása, mikor az Untamed and Unchained Tour prágai állomására kerestünk útitársakat. Kilométerben lemérhető, tényleg nem kevés. Sok, és ezzel több dolog is együtt jár.

Csehországi állomása gyakorlatilag minden említésre méltó turnénak van. Németországgal határosnak lenni kényelmes dolog, de nem elegendő - lásd Ausztria, ahol valószínűleg jóval több underground koncert is lehetne, ha nem 20 halvérű felvarróhuszár látogatna el rájuk jellemzően. Ezzel szemben ha Prágában fellép a Mgła, a Svartidauði, a One Tail, One Head és a Cult Of Fire, minden további nélkül teltház van, ami jelen esetben több száz főt jelent, ráadásul magát dinamizálni hajlandó közönség képében. Maga a helyszínül szolgáló klub egyébként valamiért óhatatlanul az Angyalföldi Kulturális Központot juttatta eszembe, de az asszociáción kívül nem ért minket kár ebből adódóan, sőt.



A Culf of Fire csúszás nélkül kezdett. Az arcok előtt fekete lepel. Olyan zenét játszanak, amit lehet nagyon szeretni, de speciel nekem már sikerült ráunnom, pedig nem tartozik a legtöbbet hallgatott előadóim közé. Ennek ellenére értem, hogy mi adja a varázsát - például az előadásmód. Nem arról van szó, hogy a tagok felvesznek egy maskarát. Képesek benne úgy mozogni (vagy nem mozogni), hogy az összeálljon egy komplett, gazdag díszlettel bíró előadássá. A színpadra annyi koponyát, csontot, füstölőtartót stb. pakoltak fel, hogy az már soknak tűnjön, de valahogy épp ezért tud működni. Mert sok. Sok az énekes lassú, teátrális karmozgása a két kasza mögött, a gitárost kitakaró relikviahalom. És hatásos. Én viszont a második album óta már nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy kevés a zene, ami a jól kitalált és megvalósított koncepció mögött van. Egyébkent profin játszottak, természetesen mindkét lemezről válogatva.

Az átszerelés nem tartott sokáig, a Svartidauði pedig minden különösebb időhúzás nélkül belekezdett. Az arc alsó fele előtt fekete lepel. A zene pedig minden különösebb látencia nélkül magába szippantott. Otthon hallgatva is elementáris erővel bír, megragad és magával vonszol, de élőben ez korábban nem tapasztalt szintekig fokozódik. Gyertyák és füstölők nélkül szakít ki a testünkből, csavar és fordít ki mindent belőlünk. A Svartidauði anélkül tud számokat nagyon komplexen felépíteni, hogy ez akár csak egy pillanatra is faszverés jelleget öltene. Ez ritka, de nekik élőben is sikerül, lazán, de erőteljesen játszották a Flesh Cathedral és a The Synthesis Of Whore And Beast tételeit. A hangzás is jó volt, a kérdés pedig óhatatlanul felmerül: innen hova tovább? Ilyen jellegű veszteségérzetet, hiányt még sosem tapasztaltam, mint ennek a fellépésnek a végeztével. Egy olyan állapotot mutatott meg, amit nem akartam elhagyni – és abban sem vagyok biztos, hogy ez könnyebben ment volna, ha lett volna idő a Flesh Cathedral album teljes előadására. Úgy tűnt, nem lehet „elég” ebből az élményből.

                  

Azért ezt a módosult tudatállapot elhagyása ügyet pláne megkönnyítette a One Tail, One Head. Az arcok előtt semmi lepel, de nem ez a baj. Míg korábban csak érdektelennek gondoltam a zenekart, ezen az estén egészen feltűnő volt, hogy mennyire irritáló. Mintha a számaikat direkt úgy írtak volna, hogy "na, itt majd höjjögnek", "na, itt akkor majd lehet sütkérezni a figyelemben", "na, akkor itt megpogóztatjuk őket!". A zenekar viselkedése is nagyjából ezt a hatásvadász hozzáállást mutatta, leplezetlen élvezettel játszották az ezen három kategóriába beilleszthető, unalmas riffeket, részeket. Különösen az énekes vágott maximálisan önelégült fejet. Bár a kinézetük mocskos volt, a zenébe sajnos nem sikerült mindezt átvinni. Ennél még napjainkban is sok érdekesebb dolog jön Norvégiából. Mindazonáltal valamiféle számomra rejtélyes okból kifolyólag sokan élvezték a koncertet.

                   

Az utolsó fellépő a Mgła volt, akiket nagyon régóta szerettem volna élőben látni. Végigkísértem az eddigi pályafutásukat, és a Groza album kivételével minden kiadványuk már első hallgatásra nagy favoritom lett. Egyedi, maró atmoszférát teremtenek, fogós riffekkel operálnak, szóval nem féltem attól, hogy mindez nem működik élőben. Működött is, bár kicsit máshogy hatott. Nem feltétlenül intenzitásában, inkább jellegében. Sodró lendülettel játszottak, élesen hasított ki a szövetből a gitár, több anyagról szerepelt több olyan szám, amit már rengetegszer hallottam, de mégis tudtak valami újat tölteni beléjük. Ez alatt nem átírást értek, hanem valami olyan dolgot, amit meg kell tapasztalni. Az estét záró With Hearts Toward None VII eleje is akkora többletenergiával bírt, hogy azt hittem, darabokra esek – akkor is, ha patetikusan hangzik. A Mgła számai esetén nem éreztem azt, mint a norvégoknál: itt egész egyszerűen nem megcsinált, hanem természetes volt, hogy a hallgatóságból ki-ki a maga temperamentuma szerint, de egy ritmusra mozdul meg. Ja, és persze az arcok előtt fekete lepel, de még mindig nem ez a lényeg.

A Svartidauði után tehát a Mgła is egy olyan fellépést produkált, ami a válasz arra a kérdésre, hogy miért járunk koncertre. Az érdem természetesen főként a zenekaroké, de azért kellett a jó hangosítás is, és nem ártott, hogy a közönség sem egy darab kő aktivitásával bírt.

Szóval, Prága tényleg baromi messze van.

STH