A metal műveltséget ad! Én például sose tudtam, hogy a buddhizmusban is van pokol, de pedig van (Naraka), ráadásul bugyrai is vannak, a legmélyebbet hívják szanszkritül Avichi-nek (vagy Avīci-nek), ahová az olyan lelkek kerülnek, akik a legmegbocsáthatatlanabb, legszörnnyűbb bűnöket követik el, mint a szülőgyilkosság, buddhák és egyéb megvilágosodottak vérének ontása, és talán a legfontosabb: a hitszakadás előidézése. Tökéletes névválasztás hát egy black metal zenekarnak, a korábbi Nachtmystium-zenész Aamonael (azaz Andrew Markuszewski) 2007 óta ad ki lemezeket ezen a néven, ez a harmadik a sorban.
Az előzőekről röviden annyit mondanék, hogy az első (The Divine Tragedy, 2007) egy korrektül sikerült reflektálás a Deathspell Omega akkoriban készült korszakalkotó műveire, a második (The Devil’s Fractal, 2011) viszont teljesen elment mellettem, sok téma, sok keménykedés, alig van hangulata. Az új lemez esetében maga a zene szerzője fogalmazta meg a legfontosabb különbséget: sokkal több monotóniát alkalmazott, hagyta kibontakozni a témákat és a az általuk keltett hangulatokat. Azt is mondta, ez az első tényleges szólólemeze olyan szempontból, hogy itt mindent ő játszott fel, még a dobokat is – ennek lehet van köze a monotóniában való elmerülésehez – és hagyta magát az ösztönei által vezetni. Így például már bent a studióban születtek meg a lemezt indító, záró és átszövő zongoratémák is, egy a studióban álló vénséges hangszeren. Elég jó ötlet volt ezekre a belső hangokra odafigyelnie, ugyanis az Aluk Todolo lemeze óta nem hallottam semmi olyan új zenét, ami ennyire a saját világába szippantott volna, és napokon, heteken át újra és újra változatlan kedvvel tértem volna vissza hozzá.
Pedig a Catharsis Absolute nem egy kifejezetten innovatív lemez. Sőt, igazából sok eléggé típikus dolog van, ami a már említett nevekhez kötődik, így például az ex-banda Nachtmystium-hoz hasonlítható dallamos black-heavy riffelések, a DsO-t idéző disszonanciákkal való játszadozások. A Nachtmystiumot idézi a fogósság foka is, sőt, felül is múlja őket, de nem a verze-refrénes időszakot, hanem az azt megelőző, illetve követő, elvhű kiadványokat éspedig úgy, hogy ez sem vet be ilyen műfajtól fundamentálisan idegen eszközöket. A dalok közül ha minőségével nem is, de eredetiségével kiemelkedik a Voice of Intuition. Van ugyanis egy enyhe hindusztáni beütés, egyrészt a dallam maga, másrészt folyamatosan szólnak a háttérben valamilyen kitartott hangok, a dallamok pedig érdekesen körbefonják, ill. körbefolyják ezeket. Messze nem kell olyan explicit dologra gondolni, mint az egyébként (és így utólag méginkább) kiváló Cult of Fire lemez esetében, de a felszínnél azért egy lépéssel lejjebb már fel lehet rá figyelni.
A monotonia ellensúlyozásaképp sem a dalok, sem maga a lemez nincs elhúzva, a sodrás soha nem törik meg. Meg lennék lepődve, ha az év végén nem tanyázna a listám élbolyában a Catharsis Absolute.
9/10
a’ ördög
