Tudom, tudom: túl sok már a retró heavy metalból, a Portrait-debüt még érdekes volt, na de most már elég. Hát bocs, de nem. Még nem. A tényeket illik tisztelni, és a tény az, hogy a 2013-as éveben több olyan lemez is megjelent, ami kihagyhatatlan azok számára, akik szeretik a hagyományos metal klasszikusait. Nem azért, mert ezek hasonlítanak a klasszikusokra stílusban, meg eszköztárban, hanem mert maguk is esélyesek arra, hogy azzá, klasszikussá váljanak.
Az egyik ilyen a svéd Enforcer harmadik nagylemeze, a Death by Fire. Előzőleg már felfigyeltem rájuk, nívós anyagokat készítettek, de azokat nem bírtam túl sokat hallgatni, pár dal után elkezdett idegesíteni az énekes nyávogós visítása, be kellett tenni valami mást. Itt kell megjegyezni, hogy nem csak az ének ilyen gátlástalan, de az egész banda imidzse is az: katonás fegyelemmel veszik elő az összes létező ’80-as évekbeli metal-külsőséget a csíkos cicanadrágoktól a fejkendőkön és a rövidre tépett frufrukon át a magasszárú fehér sportcipőkig. Emiatt egy kicsit inkább afféle jópofa cirkuszként tekintettem rájuk, mintsem olyan bandára, akikkel komolyan kell számolni. Sem a külsőségek, sem Olof Wikstrand éneke tekintetében nem változott a banda egy centit sem az előzmények óta, a Death by Fire viszont SOHA nem áll meg, ha egyszer elindul. Nehéz leírni az okokat, a változásokat, ez ugyanis az a ritka eset, amikor valaki nem változik, hanem fejlődik. Ez a két dolog általában ugyanis együtt jár, már ha egyáltalán a fejlődés nem csak egy álcája a változásnak, de itt tényleg nehezen tudnám megmondani, mi az eltérés.
Az Enforcer elsőszámú hatása az Iron Maiden, a másodlagos hatás az összes többi NWOBHM zenekar, harmadlagosan pedig a legelső Metallica album jut eszembe, ami gyakorlatilag egy megvadított NWOBHM-medley-ként is értelmezhető. Talán ebből a vadságból egy picivel most több jutott a zenébe, mint eddig, de ez pont csak annyit jelent, hogy nem ül le a lendület, nem válik fárasztóvá a stílus. De nem csak arra kell a „pörgősség” fogalma alatt gondolni, hogy gyorsabbak lettek, - az első lemez is eléggé gyors volt - az is ott van emellett, hogy több díszítés van a hangszeres játékban, több minden történik egyszerre. Ahogy megreccsentik a gitárokat egy-egy kiállás vagy leállás után, a nyikorgások, vijjogatások, minden arról árulkodik, hogy mestereivé váltak annak, amit csinálnak. És azt hiszem, ez lehet a kulcsa annak, hogy miért működik ennyire jól a Death by Fire. A lemez felépítésében ugyanezt a maximalizmust érheti tetten az ember: az intrót követő két dal átgázol az emberen, a Mesmerized by Fire egy kicsit kimértebb, a Take Me Out of this Nightmare a heavy metal sajtosabb, érzelgősebb pillanatait idézi, de aki szereti az ilyesmit, nem bánhatja, mert jó a dal, aztán az instrumentális, témaváltogatós Crystal Suite jön, és a lemez fokozatosan újra feltör a csúcsra, a Silent Hour/Conjugation főleg a második felében levő epikus, gitárszólózós rész már megfejelhetetlennek tűnik, de az ős-Metallicás témákkal indító Satan újra felpörög, és jól teszi, maximális fordulatszámon ér véget a lemez, készen az újraindításra.
Még annyit tennék hozzá a leírtakhoz, hogy ezt a lemezt én megjelenésekor, tehát a tavalyi év elején hallottam először. Akkor is pont ugyanez volt a véleményem róla. Amennyire egy retró lemez jó lehet, annyira ez biztosan jó is. Hogy klasszikusnak is elég jó lesz? Ehhez jó esetében is évekre lesz még szükség – továbbá egy felejthetetlen koncertre. Amire viszont talán nem is kell éveket várni: február 18-án lépnek fel a Dürerben.
8.5/10
a’ ördög
