Arra, hogy a metal zene – ahogy általában a zene, mint olyan is – mély válságban van, jó bizonyíték az új In Solitude lemez fogadtatása. A svéd banda a legnagyobb underground ígéretté lépett elő második lemezével, sikerült meghaladniuk a retró fogalmát, anélkül, hogy átestek volna az erőlködős egyénieskedés térfelére. A Sister címet viselő idei folytatás viszont nem lett egy túlzottan érdekes darab, mégis mindenféle évvégi listák élbolyában szerepel. Egy maximum félsikernek nevezhető vállalkozás elegendő ehhez, ennyire nincs konkurencia a vállalható és közérthető metalzenék piacán.
De mindegy, legyünk pozitívak, szóval félig azért siker, nem rossz, nem tudnék egyetlen dalt sem leszarozni róla. Viszont erős stílusbéli változásokon esett át a banda, mondhatjuk azt, hogy még bátrabban keresik önmagukat, lehetne örevendezni azon, hogy milyen ügyesen kevergetik bele a posztpunk, dark rock és hasonló hatásokat a heavy metalba, ami tulajdonképpen tényleg érdekes, hiszen ez a két műfaj ugyanakkor és ugyanott született, mégsem volt semmilyen átfedés sem a zenészek, sem a hallgatótábor között akkoriban, a ’80-as évek elején, és itt tényleg organikusan keverednek a műfajelemek – legalábbis a címadó dal tényleg izgalmas, emellett még a Lavendert tudnám talán kiemelni. De nekem mégsem ez jut eszembe a lemez egészéről, hanem az, hogy "kevés a hús a levesben". A riffelés szellősebbé vált, felhígult, elveszítette jellegzetes NWOBHM-ízeit és misztikus, megigéző karakterét, ez csak egy ködös délután egy unalmas kisvárosban, nem egy kötelező erejű meghívás egy boszorkányszombatra egy sötét erdő mélyére. Nopersze, a ködös délutánok hangulatát is lehet szeretni, de akkor én egy Cure lemezt fogok betenni. Erre és az ehhez hasonló középutas zenékre meg nincs nagy szükségem, sajnos.
7/10
a ’ ördög
