Éppen a 2012-es évi listánkat állítgattuk össze, amikor az egyszer már felületesen hallott, azóta elfelejtett izlandi Svartidauði első nagylemeze ismét szóba került. Gyorsan feltettem a listámra, pedig csak az első számot hallgattam végig. Elsőre egy kevésbé technikás és gonoszabb Deathspell Omegához hasonlítottam őket, de később tipikus norvégos dallamokra is felfigyeltem, főleg – az egyébként legjobb – a nyitó, negyed órás Sterile Seedsben. A hangulat meglehetősen komor, hogy még egy ismert francia bandát is említsek, a Blut aus Nord legjobb pillanatait felelevenítő, földalatti, mocsoktól és rozsdától ellepett építmények hangulata jellemző. A Psychoactive Sacramentsben a cenobiták említése is megtörténik, így lehet következtetni, hogy a szövegek - méghozzá elég érzékletesen - egy meglehetősen morbid univerzumba kalauzolnak bennünket.
Ahogy aztán sokadszorra is végighallgattuk a Flesh Cathedralt, az elsőre gonosz attitüd már nem is annyira tűnik annak, lassan megbarátkozunk a környezettel, és a szívünkbe lopakodnak a kifinomultan használt dallamok, amelyek a lemez legnagyobb erényét jelentik. Könnyű megszeretni, mivel a nyitány és a jól rétegzett, telt, mégis izgalmas hangzás elviszi a hátán a produkciót, de talán az első néhány végighallgatás nem elég ahhoz, hogy értékállónak találjuk a Flesh Cathedralt. Négy dal, közel egy órás játékidő, a riffek esetében sem a hallgató lenyűgözése az elsődleges szempont, így kell a türelem. Ahogy az én esetemben is, ha kezdetben voltak kétségeim az anyag szavatosságát illetően, úgy gondolom, a markáns atmoszféra előbb-utóbb megtalálja a maga befogadóit.
8
rʇp
