Már a megjelenés előtt nagyon vártuk az olasz banda első nagylemezét, az előzetesen bemutatott, később azonban a lemezen nem szereplő Kidult mindent tartalmazott, amit lehet szeretni a poszt-punkban és noise rockban, ráadásul ők tényleg a saját ösvényükön járnak. Mondhatnám, hogy a lemez legnagyobb gyengéje a rövidsége, tényleg ráfért volna még az a Kidult, azonban számomra mégis meglehetősen egyben van az egész, talán a keretet szolgáltató két dal, a szélsőségesen dühös Death Climb és a tökéletes ellenpárjaként szolgáló a korai Pink Floyd egyes pillanatait idéző záró Red Earth üt el a többi tartalomtól. A düh azonban végig jelen van, soha nem hallottam ennyire feszülő, mégis neurotikusan fegyelmezett dalt, mint a Spit Dirt. Tényleg nehéz ülve maradni az irodai széken, nem üvölteni és lebontani a berendezést, mégis minden alkalommal győz az… önkontrollt akartam írni, de igazából a lelki gyengeség a helyes kifejezés.

 

A düh mellett ugyanis az apátia a domináns érzelemi vetület. A szupernihilista Born Tired második felében ugyanúgy, mint a már említett Spit Dirtben a kezdeti adrenalinlöket lassan kiüresedő értelmetlen valóságot hagy maga után. Frusztráltság és zavartság tölti meg a képzeletbeli termet, mintha egy olyan buliban ülnénk kínosan vigyorogva, ahol mindenki jól érzi magát rajtunk kívül. A másik két csúcspont a Sea Bug és The Path című dal, amelyek némi felszabadultságot is tartalmaznak. A kamaszos lázadás, menekülés, útkeresés képeibe keserédes íz vegyül, az érzelmek egy része végre kitör, aztán persze hamar eszünkbe jut, hogy hátra van még az egész élet nyomorral és hiábavalósággal töltve. Egyetlen dalról nem beszéltem még, a Tumor két és fél perce a maga rettenetes nyomasztóságában is kiváló darab, a zaj és a dallamok delejes kombinációját tartalmazza. A Ruthless Sperm a 2013-as év legjobbjai között van.

9/10

rʇp

És ráadásul a kiadó Soundcloud oldalán az egész meghallgatható!