A Denial of God előtt sem vallott kudarcot a Lepra pár éve, de volt a zenében egy rossz értelemben vett punkos primitívség, nem zenei, hanem attitűdbéli szempontból. Ez mára eltűnt szerencsére, és egy komolyabb irányba mozdultak el. Nem mondom, hogy így már kapásból valami fantasztikusan eredeti lett a banda, de jó értelemben véve csatlakoztak rá a korszellemre. Sokkal kevésbé nyilvánvaló amit csinálnak, sok a disszonánsan, DsO-módra fortyogó téma, de nem annyira látványosan, kihegyezve a dolgokat, inkább ködösebben, egyszerre idézve a franciák korai nyersességét és a későbbi becsavar(os)odást. Alakul egyfajta karakter. Az is szimpatikus, hogy nem siették el a dolgokat, éveken át fejlődhettek, és most adják csak ki debütáló albumukat, ami ebben a formában a következő idők egyik legígéretesebb hazai black metal kiadványává vált. Mindez az átalakulás a kiállásukban is megmutatkozott, ott is elszakadtak a norvég formuláktól, ami a szabvány arcfestést illeti, gyertyák, koponyák és csontok viszont voltak, utóbbiakra még visszatérünk. Hazai pályán ugyan, de teljesen megérdemelten arattak sikert a közönség körében.



A Hell Eternal és a Lepra tagsága nagyban fedi egymást, előbbi célkitűzése viszont egy szívemnek igen kedves irányzat, a germán thrash vonal megidézése, elég sok black metalos fertőzéssel. A Diecold csinált valami hasonlót pár évvel ezelőtt. Ahogy ott, úgy itt is az merült fel bennem, hogy lehetnének gitárszólók, meg egy kevés dallamos téma, és akkor még több fantázia lenne benne. A végén a Mayhem feldolgozás Funeral Fog, bár nem túl eredeti választás, de nem volt rossz, tetszett a szám nyers végigsöprése. Lehet ez megközelítőleg sem annyira komolyan vett és komolynak szánt dolog, mint a Lepra, de szerintem így is van benne még potenciál a jövőre nézve.



A Blackdeath egy veterán zenekar, de minden egyes lemezzel változnak, alakulnak. Az utóbbi egy-két évben a  színpadi megjelenésük is megváltozott, pár éve még csak úgy simán kiálltak és zenéltek, a jelek szerint ezt nem érezték kielégítőnek, és beújítottak pár kelléket. Ez sajnos elég bénák viszont, sem az alapvető sátánista szimbólumokat mutató zászlók, sem a Laibachtól lopott fejkendő az énekes-basszer Para Bellumon nem igazán megnyerő, és az is fura, hogy a gitáros Abysslooker egyedüliként használ corpsepaint-et, igaz, így legalább meglehet különböztetni frontember ikertestvérétől. Azt hiszem, mindezek többet ártanak, mint használnak, azt a benyomást keltik, hogy ez valami színpadias, hatásvadász banda, holott lényegében tipikus underground black metal, néhány apró csavarral. Mozgalmasabb és izgalmasabb ettől szintén nem lett a kiállásuk, statikusak, egyedül a dobosnő, Polar Maya cséplése sugároz dinamikát.



Az új lemezt kompletten eljátszották, három régebbi dalt csaptak csak mellé. Bár a katarzis minden értelemben véve elmaradt - egy dal sem volt a szerintem nagyszerűen sikerült Katharsis – Kalte Lieder aus der Hölléről, összességében nem vallottak kudarcot. Az új dalok nagyrésze elég jó, illetőleg mindegyikben van valami, ami jó, de azért volt pár olyan rész is, amikor nem igazán történt semmi. A legjobb mégis a Sun Is Setting in the North című, a Bloodhammerrel közös splitről és a Chronicles of Hellish Circles válogatásról ismerős szerzemény volt, ebben olyan érzésem volt, mintha a gitár riffek helyett földönkívüli lények üzeneteit bugyogná, az újak közül meg az előzetesen meghallgathatóvá tett Also Sprach der Schöpfer-Psychopath nyert meg a leginkább. Nem tudom, talán az az új lemezen felbukkant szaggatós, leállós, majdhogynem groove-os jelleg lehet az, ami miatt a black metalos közönség nem nagyon tudott vele mit kezdeni, úgy fél tucat embert leszámítva. De még ebből a féltucat emberből is kettő atom szétcsapva tombolt, és ők úgy tűntek, hogy ha Lagzi Lajcsi szólt volna, akkor is jól érzik magukat. Főleg a félmeztelenre vetkőző, pólójával mindenfelé csapkodó illetőre igaz ez, a másik figura viszont ha lehet, még bizarrabb volt, leszedte a Lepra egyik koponyáját a színpadról, és egy lábszárcsonttal a zene ritmusára csépelni kezdte, minek következtében a koponya szilánkjainak képében emberi maradvány-darabkák terítették be a nézőteret és az ott tartózkodókat. Szerencsére nem ment senkinek a szemébe semmi, úgyhogy baj nem történt, a pólós csapkodást pedig az egyik néző végül megelégelte, és elvette a pólót. Tiszteletem!

Másnap Budapesten folytatódtak az események.

a' ördög