Nem voltam biztos abban, hogy valami maradandó élménynek nézek elébe a Kimi Kärki gitáros (alias Peter Vicar, ex-Revered Bizarre, Orne) vezette Lord Vicar budapesti fellépése alkalmával. A banda összes dala a Reverend Bizarre stílusában íródott, de nem mindig ugyanazon a színvonalon, amire némiképp magyarázatot ad az a tény, hogy a Reverend Bizarre dalainak a többségét Sami Hynninen írta. Az első Lord Vicar lemez ennek ellenére nagyon sok időt töltött a lejátszómban, a másodikra viszont nem bírtam magamat rávenni sehogyan sem, és kollégáim is hasonlóképp voltak ezzel.

Elvileg ráadásul egyáltalán nem tűnik nagy kunsztnak sem kitalálni, sem eljátszani ezt a zenét, amiről Sami anno azt nyilatkozta, hogy "Semmi újat nem csináltunk, csak még jobban lelassítottuk a doom metalt". Mégis, amikor Peter Vicar megfogta a gitár nyakát, és először pengetett meg rajta egy pár kvintet, az volt a határozott benyomásom, hogy kevesen tudják ilyen jól megpengetni azokat a kvinteket, kevesen tudják így megbúgatni az egyre inkább nemzetközi metalnormává váló, a Marshall-alapértelmezést a múltnak átadó Orange-erősítőt. Mélyebben duruzsolt a gitár, mint lemezen, nagyjából egy Kyussba öltött Reverend Bizarre-ként tudnám leírni azt, amit hallottam.

A bevezetőben emlegetett második Lord Vicar lemezt a koncert előtt sem erőltettem sokat, mondván, ha tényleg tévedtem, az majd most kiderül. És igen, kiderült, az legalábbis biztos, hogy a Signs of Osirisen is vannak kiváló dalok, így utólag már a Child Witness és a The Answer is ott van a banda legjobbjai között. De még az olyan, lemezen nekem még mindig kicsit fárasztó dalokból is meglepő energia szabadult fel élőben, mint a Signs of Osiris Slain, vagy a Between the Blue Temple and the North Tower. És ez talán a legérdekesebb az egészben. Iszonyat vontatott zenei irányzat ez, ez a műfajváltozat pedig méginkább, tonnányi ismétléssel, lassú tempók áradatával, élőben a lendület mégis töretlen volt. Mint egy nukleáris erőműben az élettelen fémből, úgy robbant ki magfúzióval az erő a riffekből. Ez a doom mágiája, nem tudok és nem is akarok más magyarázatot találni.

Persze, jó az, hogy az ex-Saint Vitusos Chritus egy olyan frontember, aki nem csak egy-egy jól begyakorolt gesztust tud tenni színpadon ácsorgás közben, hanem ha úgy érzi, hogy olyan a hangulat, akkor akár be is mászik a közönségbe és együtt headbangel a rajongókkal, de ha a zene szar lenne, ez nem érne sokat. De hát nem az, elhangzott az első lemezről a Born of Jackal is, aki szerint ez rossz dal, az nem tudja mi az, hogy doom metal. A sláger Pillars Under Water ugyanakkor érthetetlen módon kimaradt, de mekkora koncertnek kellett lennie ahhoz, hogy anélkül se legyen hiányérzete egy rajongónak? - mert hát a koncert végére menthetetlenül rajongó lettem, napokig tartó nyakfájással, pólóvásárlással, mindennel.

A koncert után eléggé meglepődtem, amikor több ismerőseimtől is fanyalgó kritikákat hallottam a bandáról. Az persze tény, hogy volt pár hiba. Az első dalban kétszer is rontott a dobos Gareth Millsted (ex-End of Level Boss), a másodiknál már igen feszülten tekintett a zenekar többi tagja a bűnösre, a kórusok meg tényleg kb. úgy szóltak, mintha nekem kellett volna énekelni. De ezutóbbival nincs gond, mert ha már a közönség nem tudja a szövegeket, akkor legalább a többi zenész csinálja meg az együtténeklős hangulatot, nem igaz? Engem egyik hiba sem zavart, kicsit sem. Rózsaszínben látom a dolgokat? Biztos, nem érdekel. Ismétlem, nem vártam túl sokat, és elképesztően jó volt mégis.

Egyébként pedig nem vagyok rózsaszín szemüveget hordó típus, szemléltetésképp gyorsan felsorolom a többi fellépőről alkotott benyomásaim: a Karst fellépésének első felére érkeztem meg – nem tudom, hányadán állok velük. A múltkor egy alkalommal nagyon odafigyeltem a koncertjükre az első perctől az utolsóig, és sikerült is ráéreznem arra, hogy mit akarnak. Most viszont megint kicsit konfúznak tűnt a koncepció, nem azért, mert valamit másképp csináltak volna, hanem mert nem voltam annyira ráhangolódva. Mégis: ha valami nem teremti meg magának a hangulatot, akkor azért van még min javítani. Lehet a vokálok lehettek volna kicsit extrémebbek, lehet mégis túlzottan eklektikussá teszi a sikálós black metalt az alterrockos beütés, nem tudom.

A Haw-t nem néztem meg, nem az esetem ez a világ, hogy politikailag korrektül és jelzőktől mentesen fogalmazzak, a Lord Vicar után fellépő Purple Hill Witch pedig tök jól szólt, meg jópofák voltak, meg minden, csak éppenséggel semmilyen érzelmi súly nem volt bennük, no meg persze dalaik sem voltak. Ilyen bandákat sem értem, hogy minek csinálnak emberek, amikor akár törekedhetnének valami maradandóra is, de mindegy: tulajdonképpen jól játszottak, kellenek ilyenek is, töltelék előzenekarnak például. Innen nézve csak a sorrendben volt hiba. Na bumm. Az év egyik legjobb koncertjét láttam ezen a napon.
 
a’ ördög

képek:
Horváth János @ Metal Catacombs 'Zine