Lemezkritika-formában rögzített Satyricon-megfigyeléseink úgy értek véget immáron 7 évvel ezelőtt, hogy „érződik a közeledő dögvész szaga, a dalszerzés hanyatlik, tele a zene felesleges belassulásokkal, elfogytak az ötletek, nagy az arc és kevés a jó dal”. Aztán megjelent a The Age of Nero, és nem is volt kedvünk leírni, hogy előrejelzéseink sajnálatosan pontosan beigazolódtak. Az az album maga volt a dögletes unalom, a kreatívitás halála, az egykorvolt zseni temetése. A Now, Diabolicalon még volt egy K.I.N.G., ott már annyi sem maradt. Véget ért a Satyricon története.

Legalábbis szerintünk – de a fogadtatást figyelembe véve elmondható, hogy ez a vélemény inkább az általános volt a kritikai oldalról. A kézzelfogható valóság viszont az, hogy a banda népszerűsége ennek ellenére töretlenül növekedett. Közönségzenekar lettek. Manapság már nehéz tönkremenni csak azért, mert rossz zenét játszik valaki, ha jól működik a marketing-gépezet, akkor jól működik a zene. És ennyi a történet. Sok ilyet láttunk már Arch Enemytől kezdve, sok értelme nincs ilyenkor elmondani újra és újra, hogy „ez nem jó”. Aki hallja hallja, aki pedig nem, azt nem érdekli. Engem meg az új anyag nem érdekelt egyáltalán, és ezt a tényezőt csak az tudta felülírni, hogy a lemezen vendégszerepel a minden időket figyelembe véve „egyik”, az elmúlt tizenöt évet figyelembe véve pedig „a” legjobb rockénekes, Sivert Höyem. A Robert Buras halálával megszünt Madrugada frontembere szólóban sajnos nem volt teljes mértékig méltó saját képességeihez, akadtak nagyon jó dalai, de régen is akkor volt igazán elemében, ha a rockos vadságot kellett ellenpontoznia egyszerre érzékeny és manírtalanul férfias, szárnyaló orgánumával, a „rockos vadságot” viszont saját maga, mint dalszerző, nem igazán tudta megteremteni. Ő és az arcoskodó, arrogáns, egyre ripacskodóbban, hatásvadászabbul gonoszkodó Satyricon? A párosítást a „furcsa” jelzővel illetni kimeríti az understatement fogalmát.



Egy dalról van mindösszesen szó, de ha már emiatt az egy miatt leszedtük, akkor már végig is hallgattuk a lemezt. Meglepetésnek nem mondhatnám, de zeneileg több szempontból is értékelhetőbb a mű közvetlen elődjénél, néha már olyasmit is érzek, hogy „kár érte” – a The Age of Neronál inkább csak annyit éreztem, hogy kukába az egésszel, de gyorsan. (Újra le is kellett töltenem, hogy emlékeimet felidézhessem.) Ott a világon semmi nem történt, itt vannak érdekes témák, érdekes hangulatok, amiket persze menetrendszerűen tönkretesznek a sablonjaik elkényelmesedett használatával, úgy, mint béna refrén-szerkezetek és hatásvadász leállós részek, és általánosan, a szerzemények túlnyújtása. Ez már a Volcano-n elkezdődött, de ott a zenei muníció összehasonlíthatatlanul gazdagabb volt. Sőt, hogy messzebb menjek, a Rebel Extravaganza sem az összeszerkesztettsége, brilliáns dalszerzése miatt volt olyan élvezetes, hanem azért, mert gyilkos riffek kiapadhatatlannak tűnő sortüze zúdult általa az emberre újra és újra. További rossz pont Satyr károgása. A sortűzhöz a szadista, parancsolgató fröcsögés tökéletes volt, itt az új lemezen, ami minden eddiginél melankolikusabb, lassabb és mélázósabb lett, inkább csak ripacskodónak hat - ez már az előző két lemezre is igaz volt persze, de itt még zavaróbb. Dallamokkal nem próbálkozik, némi szövegmondás akad, ilyen volt már korábban is.

És akkor itt a nagy kontraszt, a lemez közepére rakott Phoenixben vendégszerepel Sivert Höyem. Fantasztikusan énekel most is, dallama egyben tartja a szerzeményt, nem enged lehetőséget a széttöréshez, felesleges keménykedésekhez, végigsodródik a hat és fél percen egyetlen lendülettel. Maga a dal nem egy nagy vasziszdasz, de a nagy dolgokhoz nincs mindig szükség nagy vasziszdaszokra. A jó messzire leszakadva második helyezett Nekrohaven is ezt igazolja: ez egy rövid, dallamos punk dal, ennek viszonylag jól áll a gonoszkodás is. A többi vagy elrontott, vagy eleve rossz. A legdurvábbak egyikének szánt Walker Upon the Wind is jól példázza, miért idegesítő az elmúlt 10 év Satyriconja: gyors, szimpla, kicsit az INRI-feldolgozást idéző blastolással kezdődik, ez még jó, aztán elkezdik ismételgetni a sablonokat, jön az ismételgetős refrénszerűség, ami a black metalban sokkal nagyobb blaszfémia szerintem, mint bármilyen dallamos ének, aztán az elmaradhatatlan, kihagyhatatlan leállós rész (2:45-től). Nincs, amiben ne lenne ilyen leállás, tényleg. Az előzetesen kitett Our World, It Rumbles Tonight-ot, a Tro Og Kraftot és a The Infinity of Time and Space-t lehet szeretni a borongós-magasztos hangulat miatt, meg mert az ezekben tettenérhető norvég népzenés témák egészen jól illeszkednek a disszonanciákkal megidézett modern depresszíóhoz, és ez még csak nem is egy szimpla visszatérés a korai időszakhoz, bár visszautal arra, hanem valami pozitív értelemben vett új dolog. A felsorolt hibák azonban ezeket is unalmassá teszik végül.

Ha művészileg ki akarna teljesedni, Satyrnak le kellene mondani a frontemberi ambíciókról, gitározhatna egy rockbandában, akár Sivert Höyemmel, akár valaki mással (Norvégiában akadnak azért tehetségek), fejlődhetne dalszerzőként, hangszeresként, stb. Ez persze mindannak az évtizedek alatt épített brandnek a végét jelentené, ami már önmagában, különösebb tartalom nélkül is elég jól elvan a zenei piacon. Lépjen pár centivel előrébb vagy hátrébb is a banda, nagy változások nem tűnnek lehetségesnek. Örüljünk annak, hogy a pár centi most egyértelműen a pozitív tartományba ment.

6.5/10

a’ ördög