Egy zenekar nem csinál divatot. Kettő legfeljebb párhuzamba hozható. Amikor felbukkan a harmadik, akkor kezd az újságíró trendről beszélni. Hogy az okkult rock műfajban megvan egy trend lehetősége, számomra akkor derült ki, amikor 2009-ben egy blogban először láttam meg a Blood Ceremony pár hónappal korábban, még 2008-ban megjelent első lemezét. Már a borító is beszédes volt, a női énekes, horrorisztikus prog rock billentyűkkel felvértezett doom zene pedig tökéletesen passzolt a képbe. Viszont a zene annyira nem jött be akkor, unalmasnak tűnt, Alia O’Brian énekesnő pedig annyira markáns orgánummal nem rendelkezett, hogy a dalszerzés vélt hiányosságait pótolni tudja.
Később aztán fokozatosan sikerült elmerülni a világukban, néhány feltétellel. A legfontosabb annak az elfogadása, hogy minden imázsbéli és részben zenei ígéret ellenére, ez a banda még olyan trükkös módokon sem nyit meg kapukat valami másfajta valóságokhoz, mint teszi azt a The Devil’s Blood, vagy sokkal lágyabb eszközökkel a Jex Thoth. Számolni kell azzal, hogy a Blood Ceremony nem egy gonosz, sátáni zene: ha énekelnek is róla, nem alkalmaznak színtiszta fekete mágiát, maximum csak íjesztegetnek és zavarba ejtenek vele (igaz, más szempontból nézve, a zavarba ejtés a Sátán egyik legfontosabb fegyvere). A Blood Ceremony érzésvilágát mindenesetre neopogányként lehetne a legjobban leírni, annál is inkább, mert az első lemeztől kezdve Alia O’Brien fuvolája az egyik titkos fegyverük. Az énekdallamai is jók, kellemes a hangja, de nem kiemelkedő, vagy igazán magával ragadó a stílusa. A fuvola azonban a Jethro Tull óta viszonylag kevésszer volt értelmesen használva a keményzenében, úgyhogy üde színfolt, hogy itt ez történik. A debütalbum doomosabb, egyhangúbb, riffelősebb világához képest, mely végül nehezen, de megadta magát nekem, időközben egyszerre rockosabb és folkosabb, összességében színesebb, olykor slágeres és ezzel együtt a tomboló retró-trendre is jobban illeszkedő irányba fordultak, és most persze pont ezekkel van bajom.
A nyitó Witchwood eléggé ütős, kár, hogy az egyik fő riff bántóan erős hasonlóságokat mutat Hendrix Hey Joe-jával, de összességében azért nem véletlen, hogy ez került a lemez elejére. Mindjárt utána következik a klipes dal, a Goodbye Gemini, napjaink rockslágereinek szokásos hibájával, hogy az a fránya verze-refrén szerkezet túlságosan is átlátszó módon próbál katarzist elérni, szögletesen jön a fogósság, mint egy átlagos rádiópop dalban 1990 után. A Lord Summerisle egy akusztikus ballada elvágyódó romantikus hangulattal, kicsit Lee Hazlewood és Nancy Sinatra közös lemeze ugrik be róla. Kellemes, de nem több, nem eredeti egy cseppet sem. A Ballad of the Weird Sisters egy kedves kis epikus szerzemény, jó sok kelta és kifejezett ír folkos ízzel, a fuvolán kívül még hegedű is erősíti ezt az érzetet. Kanadai zenekarról van szó egyébként, de Alia és a gitáros Sean Kennedy vezetékneve is árulkodik arról, hogy melyik népzenei kultúra csörgedezik az ereikben, már ha tud csörgedezni erekben az ilyesmi.
A lemez második fele jóval egységesebb, a progos hammondozással és fuvolával tarkított hard rock riffelés dominál a dalokban, vannak megszólalásukkal kicsit Tony Iommit idéző szólók is. Kicsit hiányolom itt is az igazán komoly hangszeres teljesítményeket, de rendben van a produkció, főleg az utolsó The Magician című hosszabb szerzemény emelkedik ki erős énekdallamaival. Itt nem érzem a szükségesnél menetrendszerűbbnek a refrént, és valamivel épületesebb is, mint a klipes dalnál, így jobban magával tud ragadni, ráadásul ellensúlyozva is van a slágeresség egy szerencsésen elnyújtott, kicsit Pink Floyd-os végcsengéssel.
Összességében az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc Blood Ceremony lemezem, még akkor is, ha az előző kettő sem elsőre ütött be – ezt már most meghallgattam annyiszor, mint elődjeit azok megjelenése óta. A banda ettől még nem rossz, szívesen megnézném őket élőben, de per pillanat ennyit érzek reálisnak, nem vagyok híve ennek a vintage-butikosan kúl világnak, ami felé érezhetően elmozdultak a riffelés irányából. Az új Black Sabbathnál azért még így is jóval élvezetesebb hallgatnivaló.
7.5/10
a’ ördög
