A legutóbbi The Devil’s Blood lemezről nem publikáltunk semmilyen írást, nem mintha nem lett volna jelentősége, ellenkezőleg. Csak hát, ami kezeink közül kijött, az nem felelt meg a recenzió műfaj kritériumainak, inkább bárgyú ajnározásnak tűnt. A bécsi koncerteken (1., 2.) tapasztalt kézzelfogható mágia viszont még ezt a maradandó alkotással való szembesülés által okozott agyi paralízist is feloldotta, beszámolóinkkal remélhetőleg mindenkit sikerült tisztába hozni azzal, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk annak a műnek (és így utólag az elődeinek is). Ezt azért is fontos kihangsúlyozni, mert a banda ténykedését lezáró harmadik lemezről sajnos nem tudunk ilyen önkívületi hangnemben áradozni.

Egy nemrégiben olvasott interjúban a gitáros-zenekarvezető Selim azzal indokolja meg a lemez befejezetlen, félkész kiadását, hogy számos olyan dolog van, amit csak elrontani lehetett volna egy újrafelvétellel, pl. egy-egy gitárszóló olyan jól sikerült, hogy vétek lett volna újra felvenni, az érzésvilágot nem lehetett volna eltalálni újra annyira pontosan, és hogy ilyen dolgok az énekes Farida egyes témáival szintén előfordultak. Mindezzel én egyetértek. Ilyen van, számos esetben tapasztaltuk már mi is, hogy egy-egy hirtelen felindulásból elkövetett felvétel esszenciálisabb, mint egy professzionális körülmények közötti erőlködés. Ugyanez a hangzásra is igaz, mi nem vagyunk azok a felvételek minőségén fennakadó típusok egyébként sem, és ha mégis fennakadunk, akkor azok általában a felfújt, stúdiótrükkökkel megtámogatott műanyag megszólalások, és nem nyers demók. Előbbi ugyanis nem áll jól a rockzenének, utóbbi viszont, ha mindig nem is (utolsó Manowar-lemez, te jó ég!), de gyakran igen. Ezek tények, felesleges is ezen sokat tépelődni, az interjú készítője is csak bólogatni tudott, azt viszont elfelejtette megkérdezni, hogy ez a logika miért akadályozta meg a zenekart abban, hogy a hiányzó sávokat rögzítse a demókhoz, elsősorban azt, hogy egy csomó dalban csak kb. a ritmus tartását szolgáló loopok helyett miért nem lehetett rendes dobtémákat felvenni, főleg úgy, hogy az igazi, ízes rockdobolás jelenléte a kezdetektől fogva a banda legfőbb erényei közé tartozott. Ez a központi probléma, ami mellett ott van az is, ami ennek a következménye, hogy a dalszerkezetek így, a ritmusalapok tempóváltásai nélkül meglehetősen vázlatosak maradtak, a lendület Selim magányos gitárjátékának és Farida énekének sodrására van bízva – van basszusgitár is, ezt is Selim játszotta fel, ez például nagyon sokat segít a demó élvezhetőségén. 



A két zenész tehetségének nagyságát bizonyítja, hogy így is számos maradandó pillanata van a Tabula Rasa-nak. Az előzetesen elérhetővé tett White Storm of Teeth a zenekar legjobb dalai közé kerülés lehetőségét tartalmazza, és ha kellő nyitottsággal és fantáziával hallgatjuk, ez a lehetőség valósággá is válik. A Bobby Beausoleilt és David Gilmourt egyaránt idéző, világűrbe emelő pszichedelikus gitártémák helyenként önmagukban is elegendőek, máshol viszont szükség lett volna igazi dobokon kívül a három gitár összecsavarodásában rejlő új lehetőségek kibontakoztatására, mert hát azért a hangulat, ha a legfontosabb is a zenében, mindig azért nem minden. Bár meglehet, Selim ezt már nem így gondolja, mivel új zenekarával, a Selim Lemouchi and His Enemies-zel sok mindenre törekszik, de a fogós dalok szerzése bizonyosan nem tartozik ezek közé. 

A lemezt nyitó 22 percével és számos témájával nem csak a lemez, de a zenekar legkomplexebb szerzeményének is számító I Was Promised a Huntban mindkét oldala megjelenik a fenti dilemmának: a dal második felében hallható rendkívüli hosszúságú gitárszólós rész nem igényel több alapot, mint amennyi itt adatott neki, ezek így teljesen kerek és tökéletes pillanatok, a dal pörgősebb első felébe viszont nem ártott volna több hangjegy és igazi dob. Ebben a dalban egyébként Selim is énekel, meglehetősen kellemes a hangja, engem J.K. Transethre emlékeztető orgánuma van, persze dallamok tekintetében azért nem próbál az egykori In the Woods... énekessel hasonló magasságokig szárnyalni. De ha már ének, én nem érzem úgy, hogy Farida mindenütt megtalálta a végleges dallamokat, helyenként valahogy fura a dolog, nem tudom, lehet a hangrögzítés vagy a keverés minősége mondatja velem. Többször a háttérből kihallatszik egy másik hang, ami vagy Selimé, vagy az övé egy másik sávban, de gyakran nem állnak össze.

Még röviden a dalokról: a The Lullaby of a Burning Boy a leginkább befejezetlennek ható szerzemény, itt egy konkrét vágási hiba is hallható az éneksávban, ami ráadásul itt a legsűrűbb, Selim a gitáron csak riffalapokat játszik és bontogat, szóval ez így egyszerűen tényleg nem jó. Az If Not a Vessel kicsit recsegősebben szól, mint a többi, a banda korai próbálkozásait idézi ebből a szempontból és ősrockos hangvételével egyaránt. A dob itt egy kicsit változatosabb, mintha élőben vették volna fel az egészet - ez magyarázná az eltérő hangzást is. Az In the Loving Arms of Lunacy's Secret Demons az előző album pszichedelikus, szállósabb, de még közérthető felfogását viszi tovább, a jobban működő tételek közé sorolnám. Az instrumentális Dance of the Elements dobilag megint élénkebb, és Selim gitárjátéka révén van hangulat is dögivel, de itt speciell azért mégis elkellene a még több gitár. A végén van csak több, ott nagyon jó is, de ez már igazából a zseniális White Storm... felvezetése. Ezutóbbit nem véletlenül választották a lemez beharangozásához, ez a banda munkásságának tökéletes záróköve, felvételi hibáival együtt is. Tisztán pszichedelikus, légies rock, a TDB-féle pokolimádó metalos érzelmi attitűdön átszűrve. Ez már nem csak továbbviszi, de be is tetőzi azt az ívet, amit a banda indulásától kezdve leírt. A záró Tabula Rasa-ban megint gagyi a dobgép, de ha rá van hangolódva a hallgató a megintcsak szállós hangulatvilágú témákra, ez nem jelenthet igazán gondot az élvezetben. 



És vége. A The Devil’s Blood senki máshoz nem hasonlítható dallam- és hangulatvilága kétségkívül jelen van a felvételeken, és a lényeg igazából ez. Innen kell közelíteni a lemezhez. Rossz, hogy így adták ki, ez egy egyértelmű tévedés, de jó, hogy megjelent, sokkal jobb, mintha nem jelent volna meg. Pontszám nincs, eddig minden egyes kiadványukat félrepontoztuk, ezt az egyetlen tényleg tökéletlent most nem érezném vállalhatónak megint „lehúzni”. Annál is inkább, mert az is elképzelhető, hogy az évvégi listámon is felbukkan majd, már ha lesz évvégi listázásunk.

És hogy vége az okkult rocknak is? Az általam csak "közönségmetalnak" nevezett, igazi mélységtől mentes, populáris bandák és a kifejezetten a hangulati oldalra koncentráló underground metal közötti talán egyedüli hid leomlott. Hídfőállásnak marad egyik oldalon a Ghost, még ha távolodott is a parttól, másik oldalon ott a Jex Thoth, akik viszont nem szándékoznak áttörni, jól érzik magukat, ahol vannak. Ha vége még nincs is az áradatnak, a lényegi történések már lazajlottak.

a’ ördög