Az idei évben újult erővel támadó visszatérő zenekarok sorában az eddigi egyetlen nagylemezét 1987-ben kiadó Dream Death új albuma nem sok vizet zavart eddig, és én sem fogok túl sok olyasmit írni róla, aminek hatására ez megváltozhatna. Azon kívül, hogy jó, sőt nagyon jó a lemez, és távolról sem egy kriptából előmászott „true old-school” banda nosztalgikus farmermellény-leporolása, inkább csak zenetörténeti és underground-elméleti boncolgatások jutnak eszembe. Bár általában hajlamos vagyok az irgalomra, most mégsem kímélem meg az olvasót ezektől.
A zenekar esetében megkerülhetetlen a Celtic Frost-párhuzammal jönni, minden kritikus megteszi, és igen, aki kicsit is ismeri Tom G. Warriorékat, fel fogja ismerni a stilisztikai rokonságot. Ezt a közös stílust „doom / thrash metal”-ként szokás definiálni. Ez egy szerintem már eleve egy árulkodó definició, hiszen a thrash metal állítólag és lényegében felgyorsított Black Sabbath, tehát doom metal, hogy is lehet a kettőt ötvözni? Csakis úgy, hogy végeredmény egy sok tempóváltással terhelt, de nem túlbonyolított, gyomorra és nyakra célzott zene lesz. Mások számára ez talán triviális volt eddig is, de nálam a Somnium Excessumot hallgatva tisztult le az előző gondolatot zenei szakkifejezésekre fordítva a következtetés, hogy a Celtic Frost nagymértékben felelős volt nem csak a death és a black metal, de a groove metal kialakulásáért is. Ez a lemez tulajdonképpen egy groove-orgia, hangsúlyos zajongásokkal, üveghangos vinnyogtatásokkal, komplett klubok fejrázatására alkalmas riffekkel. Persze még így sem totálisan ugyanaz a típus, amiből a ’90-es évek végére Soulflyok meg Ektomorfok lettek. Egyáltalán nem anakronisztikus érzetű az anyag, frissebb mint akármelyik újkori Sepultura album, mert ők még tudták, és most, 26 évvel később is tudják, hogy mikor kell visszavenni, mikor jöhet egy gitárszóló, billentyűs betét, mi az az atmoszférateremtés, és hogy az értékes zene mindig több kell legyen, mint fizikai mozgásra stimuláló, tisztán materiális eszközökkel operáló hanghullámok egymásra pakolása.
Ugyanakkor, ez a törekvés a „többnek kell lenni”-re nem is olyan erőltetett, mint a végtelen monumentalitásban helyenként unalmassá váló Celtic Frost (és a Frost-utód Triptykon) esetében. Hat dal, kereken negyven percben, ahol kell kifejtenek, ahol nem, ott nem. Írom és mondom, a Somnium Excessum nagyon egyben van, jobban, mint a Monotheist, vagy az Eparistera Daimones. Ez pedig akkor is igazi művészi siker, ha egy ilyen, befejezettnek mondható zenei irányvonalban születve kevés megtermékenyítő erővel fog bírni az elkövetkezendő generációkra.
8.5/10
a’ ördög
