Posztborzalmak a köbön, avagy nem csak saját szervezésű koncertekre járunk! Viszont ezeket legalább le is fikázzuk.
Swans, Xiu Xiu (2013.03.19., Akvárium, Budapest)
Mivel túl sok aktualitása már nincs a többhónapos koncertbeszámolóknak, és annyira nagyon sok mondanivalóm nincs mindegyikkel kapcsolatosan, ezért inkább egy zanzásított egyveleg következik. (Egyszer volt már ilyen.) Idei első koncertem a Swans második budapesti fellépése volt, aminek a legnagyobb meglepetése az volt, hogy elmentem rá, mivel az előzőn konkrétan elaludtam. Pedig nem volt az egy kifejezetten rossz koncert, tulajdonképpen azt is megértettem, ha valaki olyanokat írt róla, mint kollégám tette anno, ráadásul nálam az, ha valamin elalszom, nem szimplán annyit jelent, hogy az a valami unalmas, hanem hogy kellemesen unalmas, idegesítő zenékre nem tudok elaludni. Ez persze önmagában nem jelenti azt, hogy bármikor elmegyek aludni pár ezer forintért egy nagynevű zenekarra, az Omot például pont emiatt hagytam ki. A fő oka annak, hogy most mentem, az volt, hogy a The Seer című második újkori Swans lemez a kezdeti idegenkedések után jó párszor lecsordogált a lejátszómon, és bár nem egy helyen megírták - a szintén szépszámú lelkendező kritikák kontrasztjaként - hogy ez egy posztrockosított Swans, szerintem nem kimondottan az, hanem egy teljesen jó lemez, jó dalokkal, érdekes hangulatokkal, elmélyedéshez megfelelő többlettartalommal.
Számítottam persze arra, hogy megint nem fog lekötni a koncert teljes hosszában, és ez be is jött. Ugyanakkor, most jóval hosszabb ideig tartott, míg elkezdett szétesni a koncentrációm és elfogyni a lelkesedésem, múltkor ez kb. olyan 20 perc után történt meg, most legalább egy órán át működött a nagy mutatvány. Számomra ennyi a szuggesztív erő Girában és társaiban, ennyi az, amíg az egyszerre nagyon primitív és bizonyos szempontból mégis rétegelt előadás újabb és újabb hullámait erős csapásokként éltem meg. Utána egy olyan kérdés kezdett formálódni bennem, amihez hasonlókat az ilyen szokatlan zenék közönségének a tagjai alighanem a közérthetőbb zenekarok zenéivel kapcsolatosan szoktak feltenni magukban, miszerint: mennyire lehet őszinte ez az egész egy rakás barázdált, baltával szabott fejű 40-es, 50-es fószertől akik már nagyon sok mindent láttak? Mert hát ennek az egésznek azért a pőre, kendőzetlen hatásvadászat olyan szinten a központi eleme, hogy ahhoz képest akármelyik festett arcú sokkrocker Abbathttól Mansonig a l’ art pour l’ art szellemiség földre szállt Jézus Krisztusa. Dalok? Egyet sem ismertem fel. A szövegek alapján a Seer címadóját biztosan játszották, de ennyi.
A Swansnál kétségkívül van némi lavírozás, kötéltáncolás a hangsúly-pontok körül, ami mondjuk egy Opeth-féle akusztikus blokk – hörgős death metal vadulás váltogatásban nincsen meg, szóval teljesen nem néznek hülyének, és a tipikus fokozódás, fokozódás, fokozódás majd végül teljes katarzis-típusú posztrock hatásmechanizmuson is túlmutatnak, de ennél annyira sokkal többről nincs szó, csak kicsit tökösebben, feszesebben és gátlástalanabbul, mindenekelőtt pedig hangosabban csinálják.
Mik járhattak a fejükben? Megmutatjuk ezeknek a kisköcsögöknek, hogy hogyan kell jól csinálni a parasztvakítást? Megadjuk nekik a szenvedést, olyan szónikus erőszakot teszünk rajtuk rutinból, amit más verejtékben úszva sem tud megközelíteni és ők nem rúgnak le bosszúból a színpadról minket, hanem megalázkodnak előttünk? LEZÚZZUK A FEJÜKET és közben még ejakulációt sem engedélyezünk nekik? Valószínűleg igen, erről van szó, a közönség egy túlságosan lelkes tagjának leüvöltése és a színpad közeléből való elrugdosása is nagyon illik ebbe a képbe. (Múltkor is volt egy hasonló eset, de most színpadmászás sem kellett hozzá, az áldozat pedig valószínüleg elrakta ingét egy szekrénybe, ahol fétistárgyként őrzi, hiszen érintette azt az Úr lába.)
Ezzel nincs is baj. Csak hát a pont után, ahol a kérdéseket feltesszük, és nem jön más, csak újra és újra ugyanazok a kérdések és válaszok, a művészet lassan átalakul valami mássá. Azon a ponton pedig, amikor Gira elkezd a karjaival hadonászni, mintha valami elmeháborodott prófétaként vallási transzba esne, holott immáron jól tudjuk, hogy csak egy kegyetlen és tudatos zaj-zsarnok, én végképp kiesek a kiszabott szolga-szerepből és hazamegyek, de legalábbis kimegyek a mosdóba és ha nem is ejakulálok, de szimplán könnyítek magamon, veszek egy italt, beszélgetek, kiveszem a kabátokat a ruhatárból, nézegetem az órámat, várok a fotósunkra, és igazi személyiségformáló élmények nélkül távozom. Nem volt rossz most sem, a lemezt is meghallgatom még biztosan, de azt hiszem, harmadszor már nem fogok elmenni.
A facebook-oldaláról tudom, hogy Gira egyébként Tarr Béla-rajongó. Ez sok mindent megmagyaráz.
Ja, láttam az „előzenekart” is, az egykoron kollégánk által dícsért Xiu Xiu jelenleg egy Jamie Stuart-szólóprojekt, aki pszeudó-pszeudó szentimentális, akusztikus gitáros prüntyögést produkál, horrorisztikusan gyenge vernyogással megkoronázva. Ez (a "pszeudo-pszeudo szentimentális") azt jelenti, hogy az érzelgősséget az értelmiségi közönség számára intellektuális csavarokkal - köztük madárcsicsergéssel – próbálja elfogadhatóvá, vagy még inkább menővé tenni. A Swans közönségéről bármit el tudok képzelni, de nem tűnt úgy, hogy még ezt is beszopták volna.
Rorcal, Oaken (2013.03.29., Tündérgyár, Budapest)
Tér/idő ugrás, légvonalban 3-4 kilométer délkeleti irányban, időben pár héttel közelebb a jelenhez. Nem kellett sokat várnom, hogy lemezkritikám igazát élőben is ellenőrizhessem, a Szabad az Á bezárása miatt a Tündérgyárban került sor a Rorcal második magyarországi fellépésére. A hely legutóbbi ottjártamhoz képest keveset változott, a színpad mintha emelkedett volna valamennyit, és egy kicsivel több festék volt a falakon, de az összkép továbbra is eléggé lepukkant. Ennél többet viszont a színpad szélén álló főoszlop áthelyezéséig felesleges is fejleszteni szerintem, az a tereptárgy önmagában eléggé leszűkíti az összkép javulásának lehetőségeit.
Az előzenekarok közül az Oakenre voltam igazán kíváncsi, így az ő kezdésükre már ott is voltam. Viszonylag sokat pöcsöltek a beállással, de ez őket igazolta, a hangzással nem volt gond. Mással sem nagyon, az Oaken igen komolyan veszi a zenélést, ami eléggé ritka a hazai színtéren, ezalatt nem a profi hozzáállást értem, mert az nem ritka, hanem azt, hogy a zenéjük nem egy összedobált valami, hanem érzéssel összerakott témák sorából épül fel. Ami a leginkább kritizálható talán mégis, az az előző mondat utolsó része, az „épül fel”. Nem igazán mondható dalcentrikusnak az Oaken világa, mely poszt-HC-ból, doomból, sludgeból és hasonlókból áll össze. A szikár üvöltések sem segítik a fogósságot, de ez valószínűleg nem is cél. Az apokaliptikus, nyomasztó légkör megteremtetett, de ennyi, tudom, itt más cél nincs is. Tőlem kissé távol áll, amit csinálnak, de legalább jól csinálják. És nem is húzták túl, tudták mikor elég belőlük, kb. 35 perc lehetett, sokkal több zenéjük még tudtommal nincs is.
A Rorcaltól ennél jóval többet vártam azért, de sokkal többet tőlük sem kaptam. Ők odafigyeltek valamennyire a színpadképre is, volt füstgép, voltak gyertyák, de a hangzás náluk a beállás ellenére pont annyival volt tompább és kásásabb, amennyivel hangosabb lett az előzenekarnál, ez főleg a gyors részeknél volt zavaró, azokból pedig elég sok van az új lemezen. Ahogy ott, úgy itt is túlnyújtottnak éreztem a bevezető lassú részeket, még akkor is, ha az már az első hangok hallatán is nyilvánvaló és hihető volt, hogy ez a zenekar tud valamit, ami kiemeli a zenekarok végtelen tengeréből. Volt viszont a hangzáson és az unalmasabb lassú részeken kívül is pár tényező, ami visszarántotta őket oda, ami a leginkább idegesítő volt, az a teljesen jellegtelen ’core üvöltés. Anno a Deafheavennél épp a vokál hevessége adta el a poszt-blackmetalt, itt meg pont ez tűnt egy teljesen kiüresedett sallangnak. A Világvége című új lemezről játszották el a dalok egy részét, semmi más nem volt, dalcímeket nem tudok, mivel nincsenek dalcímeik. (Ez egyébként buziság, és jó lenne, ha minél többen leszoknának erről.) A sok fanyalgás ellenére nem volt rossz a Rorcal, csak mint azt már írtam, ennél többet vártam, de nyilván kissé túlértékeltem a lemezt is.
Intronaut, The Atlas Moth, Castle (2013.04.11., Rocktogon, Budapest)
Újabb ugrás, de eközben mintha kicsit kicsavarodott volna a világ, és a feje tetejére állt volna minden. Nem csak az volt fura, hogy a Castle kezdett fél kilenckor (!) a Rocktogon színpadán, két jellegtelen posztmetál zenekarral közös koncertjét nyitandó, hanem az is, hogy egyáltalán bekerültek erre a turnéra. A Castle stílusilag ugyanis leginkább az okkult-retro vonulathoz sorolható, de még ezer másik irányzattal mutat rokonságot: thrash, doom, Motörhead-es rock’n’roll, Thin Lizzy-s kocsmarock és még sok minden más, a posztmetal és a posztrock kivételével. Elizabeth Blackwell énekesnő/basszer hangadottságai nem hasonlíthatóak a legjobb okkult zenekarok énekesnőihez, viszont a kevésből kihozza a maximumot, jók a dallamai, de ha üvöltözés kell Lemmy-módra, akkor sem kell mindenképp a gitáros Mat Davisnek ugrania - bár ezt sokszor megteszi, de inkább csak az eltérő hangszínekkel elérhető változatosság céljából. Élőben a sokféle stílusból való merítésből származó saláta-jelleg kevésbé volt zavaró, mint lemezen, jól szóltak, egyedül a csaj dalok közötti szövegei tűntek kissé sután lelkesnek / amatőrnek, de ez még belefért, főleg egy négy éve alakult bandától. Ami komolyabban irritált, az két egészségügyi tornának látszódó, de láthatóan erotikusan megélt párostáncot folytató emós lány volt - feltehetőleg a Rocktogon törzsközönségének tagjai – akiket sehogyan nem tudtam látószögön kívül tudni. Rajtuk kívül 2-3 tucat érdeklődő ácsorgott a teremben, aminél mindenképp többet érdemeltek volna, kár ezért.
Aztán jött ez a két dögunalmas posztmetal banda és megtelt a nézőtér. Tisztességgel, recenzori felelősségem tudatában belenéztem mindkét nagyrészt szakállas bandába, sőt, csatlakoztam a nagyrészt szakállas népesség nagy részére jellemző apatikus bólogatáshoz is. Semmi rossz nem volt az Atlas Moth által Isis-módra, három gitárral elővezetett Isis-os posztmetált némi - egyébként egészen jó minőségű - dallamos vokállal vegyítő zenében, de tényleg nem értem, mi érdekes van ebben 2013-ban. A szintén szakáll-irányultságú Intronaut ehhez képest annyiban volt más, hogy ezt másfél dal után már nem bírtam tovább, ekkor épp egy Opeth-es pszeudo-jazzes csavaros akusztikus riffet ismételgettek. Mindkét banda jól szólt, és mint sejthető, egyiknél sem volt nagy pogó. Nem kell megsértődni senkinek, egyszerűen nem vagyok illetékes az ügyben, én az elmúlt 5-6 évben egyszer sem tettem be egyetlen Isis lemezt sem a lejátszómba, szóval az írottak irrelevánsnak vehetőek a műfaj rajongóinak szemszögből nyilvánvalóan. Az viszont biztos, a posztműfajok határain túlnanról ezek a bandák fing a szélben jelentőséggel bírnak. Bocs.
a ’ördög
fényképek: Noctophoto
(A Castle-videó nem Budapesten készült.)
