Tízparancsolat a tizenháromhoz

A Black Sabbathról jó ízlésű ember nem gondol rossz dolgokat. Nem teheti ezt többtucatnyi, itt most nem részletezendő okból sem. Hogy ilyenféle súlyos hibákat elkerüljünk, összeállítottam egy listát azokból a dolgokból, amiket mellőzni kell a visszatérő album hallgatása során és azokból, amiket meg kell tennie a hallgatónak.



1. Ne higgyünk senkinek, aki a korai albumokhoz hasonlítja az új dalokat. Ne higgyük el, hogy Ozzy olyan természetes módon fog énekelni, mint tette azt 40 évvel ezelőtt. (Eleve, sokkal többet énekel, mint régen és sokkal kiszámíthatóbb helyeken teszi azt, másrészt meg már szinte semmiféle énekhang nem jön ki belőle természetesen.)
2. Készüljünk fel lélekben arra, hogy a halláskárosult kritikusok mindezeket (a BS-propagandagépezet kondícionáló hatásán kívül) néhány korai témát felelevenítő, vagy - néha kicsit élésebben kell fogalmazni - azokat nyúló téma jelenléte miatt teszik. Ilyenből rengeteg van. A nyitó End of the Beginning elején kapásból a Black Sabbath névadója kerül elő, a Zeitgeist egy Planet Caravan 2., de az összes többi dalban van egy-két riff, ami ikertestvére az első hat lemez valamelyik dalának valamelyik témájával.
3. Ne számítsunk túlzottan sok dinamikára, váltásokkal, váratlan húzásokkal teli szerzeményekre –  a régi Black Sabbath ilyen volt, de Iommiék már régóta nem játszanak ilyen zenét, hanem szabályos felépítésű, vontatott, döngölős monstrumokat írnak.
4. Ne gondoljunk Bill Wardra. Esély sem volt a pótlására. Brad Wilknek is csak a monogramja hasonlít igazán, de azért megteszi ami tőle tellik, Ozzy dobosánál pedig, aki eredetileg a lemezen szerepelt volna, tízszer ízesebben és százszor alázatosabban játszik. Vinny Appice sem csinálta volna jobban. (Wilk amúgy egyetlen promófotón sem szerepel, a turnén sem fog dobolni.)
5. Új dolgok. Persze, aki ilyesmit keres egy új Black Sabbath lemezen 2013-ban, az már eleve reménytelen, ezt talán mondani sem kellene.

Ezek helyett miket kell tenni:

1. Hallgassuk meg Tony Iommi elmúlt 2 évtizedbeli munkáit, emésztgessük azokat, erőltessük őket, próbáljuk megszeretni őket. Erőltetni kötelező, teljes sikerrel járni nem az. Részsiker elfogadható. 
2. Különösen nagy hangsúlyt adjunk a Heaven and Hell néven kiadott 2009-es lemeznek. Nem azért, mert az annyira jó, hanem mert arra hasonlít ez a lemez a leginkább. Itt olyan szempontból jobb a kiinduló helyzet, hogy Ozzy énekesi karakterének jobban áll az aggastyánná válás, mint szegény Dionak állt, de ebből akkor származna igazi előny, ha Ozzy nem lenne mérhetetlenül rosszabb állapotban egykori önmagához képest, mint Dio volt.
3. A közönség elvárásaihoz való alkalmazkodást általában hibának, sőt bűnnek szoktuk venni, őszinte önkifejezéseket akarunk hallani. De ha meghallgajuk egy Black Sabbath-korú zenekar mai anyagait, az ritkán tekinthető releváns keményzenei teljesítménynek, vajon jobban jártunk volna egy ilyennel? Szerintem nem. A Black Sabbath nem sótlan nyugdíjasrockot játszik. Lehet Iommiék fél lábbal a sírban állnak, de nem kímélik magukat, kíméletlenül szigorúak és elkötelezettek a Black Sabbath nevéhez az utolsó pillanatig. 100% doom metal, semmi kívülállók számára értékelhetetlen örömzenélgetés. Meg kell ezt is becsülni!
4. Értékeljük, hogy a hosszú, komor, sötét és kevéssé változatos dalokból csak 8 darab került a lemezre, és 53 perc után már harangoznak is - némi eső kíséretében. Nagyon féltem, hogy végighallgathatatlan lesz a lemez, de nem az, még egy azonnali újrahallgatás sem tűnik horroszcenáriónak.
5. Ha ezeket nem tudjuk elfogadni, ne hallgassuk meg a lemezt, hallgassuk inkább a régieket. Vagy a tanítványok valamelyikét. Nem gond, nem kötelező, nem kihagyhatatlan. Nem változtat semmin, semmilyen irányba. Egy olyan lemez, amit ha meg akar szeretni az ember, nem kevés munkával ugyan, de megszerethet, magától viszont senkit nem fog elcsábítani, mert ahhoz azért unalmas. Nincs sok emlékezetes dal, az énekdallamok jobbára rendkívül korlátoltak, a rímek helyenként bántóan banálisak, de vannak kapaszkodónak jól sikerült riffek mindenütt - sok semmilyennel keverve. Még az Age of Reason van a leginkább egyben, a többiből tényleg csak részletek maradnak meg, viszont igazi black(sabbath)-out is csak egy van, az említett Planet Caravan-újraírás Zeitgeist. Az még nosztalgiának is rossz. (Hacsak a cím nem utalás a tényleges korszellemre, akkor szellemes, hiszen pl. a kritikusok által ünnepelt Orchid pont ilyen BS-lopásokban utazik.)

                

----

Mindezeket a normál kiadás alapján írtam. A Deluxe verzió három bónuszdalának figyelembevételével viszont érdekes kérdések merülnek fel. Ez a három dal ugyanis – bár a világot nem váltja meg egyik sem, de - mentes a túlzott erőlködéstől és öregeskedéstől, megközelítőleg olyasmit nyújtanak, amit a Black Sabbath-rajongók a fenti realitások figyelmen kívül hagyásával várhattak volna a bandától. Megvan a feeling, Ozzy mintha holtaiból támadott volna fel, rendes, görcstelen énekdallamokat vág ki mindegyikre, van lendület, élet. Nem tudom, ki lehet a felelős, hogy ezek csak bónuszok. Rick Rubin? A kiadó? Sharon Osbourne? A zenekar? Mindenki együtt, vagy néhányan ezek közül valamilyen kombinációban? Vagy lehet, hogy én süketültem meg és a normál lemezen hallható dalok a jobbak? Az olvasónak kell döntenie.
(És még van egy best buy-verzió is, egy negyedik bónusszal.)

a' ördög

normál kiadás 7/10
deluxe edition 8/10