Évek óta nem adott semmilyen interjút, a lemezt megelőző évben pedig még egyéb életjeleket sem Jessica Bowen, akinek művészneve megegyezik zenekarának nevével. Ebben nyilván szerepe volt az időközben már elhagyott másik bandájával, a Sabbath Assemblyvel kapcsolatos tevékenységeknek is, de korábban sem volt egy szószátyár némber, a kevéske fellelhető interjú kérdéseire adott válaszaiból nem derül ki igazán sok minden. Hatásairól még csak-csak meg lehetett tudni dolgokat, de privát személyéről és a zenekar működéséről csak igen kevés dolgot adott ki, és bár olyasmiket megtudtunk, hogy például szabadidejében szívesen puzzle-özik, nekünk nehéz összerakni a képet. Egyáltalán, régi-új civil nevét is csak a kiadó által frissített metal-archives-ról lehetett megtudni, ahogy a zenekar állandóan változó tagjainak névsorát is csak onnan ismerhetjük. Mindezekből úgy tűnik, a többiek csak másodlagos szereplők az ő kíséretében, ő maga pedig nem csak koronája és császárnője a birodalomnak, hanem ő maga a birodalom is - a tiltott birodalom, melynek falai mögé nem nyerhetünk betekintést.



Fogalmam sincs tehát, mi a helyzet a háttérben, és hogy van-e bármilyen összefüggés a művész életének és személyiségének alakulása, illetve a zene formálódása között. Az viszont biztos, hogy utóbbi tekintetében vannak változások, már első ránézésre is. Az első lemez karddal harcoló nőfigurája helyett most azt láthatjuk a borítón, hogy egy női alak a szó legszorosabb értelmében alulról szagolja az ibolyákat és egyéb virágokat, testéből pedig, ha jól értelmezem, nyílvesszők állnak ki. A dalcímekben sem találkozunk ezúttal harcias képekkel. Temetéssel indul a lemez (To Bury), szétválásról (The Divide) álomba szenderülésről (Into a Sleep) mesélnek a dalcímek, de van kiszáradt folyó és persze halál is. Ezekből a külső benyomásokból lehetne egy ultra-doom (vagy akár funeral doom) irányvonalat is kikövetkeztetni, de nem ez a helyzet. Az ilyesmi témákat továbbra is a bemutatkozó Totem ep-n kell keresni, a Jex Thoth szerencsére nem kikövezett utakat jár, hanem saját magát próbálja kiteljesíteni. A sorolt szembeötlő jelek mégsem a véletlen szüleményei, az biztos, hogy az álmok világának halálközeli melankóliája nagyobb mértékben uralja a hangulatvilágot, mint az eddigiekben. A legjobb Dead Can Dance albumok monumentális gyászát idéző felvezetés utáni Places You Walk című szám még a leghúzósabb az összes közül, de ahhoz képest a Kyuss-os sivatagi rock himnusz helyett, amit a két éve játszott élő verzió alapján vizionálhatott a hallgató, egy sokkal árnyasabb és árnyaltabb szerzeményt kapunk.

Innentől viszont egyértelmű az alászállás az alsóbb tudati rétegekbe. A Divide című szám többnyire a hagyományos doom-eszköztárral operálva teszi meg az utat lefelé, az Into Sleep viszont már majdnem olyan, mint egy Bohren & Der Club of Gore szerzemény, csak épp női énekkel. Ami persze nem mellékes dolog, mert Jex éneke ezúttal is uralja a lemezt. Bevallom őszintén, én kicsit jobban favorizálom az olyan zenéket, ahol a mesteri gitárjátéké a főszerep, ahogy az a The Devil’s Bloodnál is az eset volt, itt pedig csak az énekben érzem azt, hogy igazán mesteri az alkalmazása. A gitár többnyire a dalok testét formáló eszköz, és nem több ennél, még akkor sem, ha van egy pár ügyes szóló is erre-arra.



No, de az sem mindegy azért, milyenek azok a dalok, amiket a hangszeres udvaroncok az uralkodónő parancsa szerint annak éneke alá feszítenek. Egyelőre nincs olyan, amelyikkel problémám lenne. Egy rövid, csendes átkötés után az előzetesen melankolikus, lágy szerzeményként leírt Keep Your Weeds már kifejezetten lendületesnek tűnik, és igazából az is: egy jól megírt, rockos hangszerelésű, őszintén érzelmes popdal. A következőkben aztán már egy kicsit több az underground, az Ehjä egy terjedelmesen hömpölygő, belemerülős eposz, ahol a saját magával kórusban megszólaló többszólamú ének egészen furcsa, és a címhez illően északi népzenés hatást kelt, amit a fagyos billentyűhangok csak tovább fokoznak. A The Four of Us Are Dying megszólaltatása szerintem a producer Randall Dunn drone-os tapasztalatiból is táplálkozik, de a borítót készítő Sami Hynninen Opium Warlordsának végső fázisú doom-értelmezése is rokon lelkületű. Ugyanakkor, ez a dal bravúrosan slágeres is egyben, nem véletlenül hozták ezt is nyilvánosságra a lemez felvezetéséhez.
 
A lemez  végén aztán a Psyar megint nyílt és direkt érzelmekkel, balladás drámával támadja le a hallgatót, Jex és kísérete még a vonósok bevetésétől sem riad vissza a hatás érdekében. Újfent többszólamú az ének, a reménytelenül gyászos strófák aztán lassan-lassan elfogynak, átveszi a szót a szólógitár, és itt, egyszer végre az életben olyan önálló teljesítményt produkál a hangszer, ami méltó mindahhoz a kreativitáshoz, ami a lemezbe ének, dalszerzés, és produkció szempontjából is bele van víve. Szinte ütemről ütemre izzik fel a gitáros játéka, egyre jobb és jobb ötleteket produkálva. Aztán vége. A zenekar eddigi anyagaihoz minden szempontból méltó, izgalmas és új árnyalatokban gazdag lemez lett letéve az asztalra*. Hogy ez pontosan mennyit ér meg számunkra, az megint egy olyan kérdés, amire élőben kaphatunk majd egészen pontos választ.

8.5/10

a’ ördög

*(A debütalbum pontszáma egy kicsit magasabb lett jelen sorok szerzőjétől, mint amit mai fejjel jogosnak érez, ez az album biztosan nem marad el attól.)