A koncertszervezésben az egyik legjobb dolog számomra az, hogy ha lefixálódik egy-egy koncert, akkor a mindennapos rutinzenehallgatásban elkopott füleim és érzelem-érzékelő belső szerveim kiélesednek, és az adott zenekar munkásságában úgy elmerülök, ahogy máskor csak ritkán sikerül. Ilyenkor sokkal többet tudok meg az egyes bandák valódi identitásáról, a sablonok és klisék gyorsabban lebomlanak, és szembesülök a zene velejével, hogy mi ez az egész, a folyamat végén pedig a koncert intenzív élménye betetőzi ezt a megismerést. Főleg igaz ez olyan bandáknál, amiket előzőleg nem ismertem annyira jól. A Nuit Noire is ilyen. Hallottam őket régebben párszor, nem volt rossz, kicsit hülyéskedésnek tűnt a szokatlan tündéres koncepcióval, a rövidke dalokkal, de semmi több. Punk és black metal, ilyen is volt már, még ha nem is ilyen szuicid blackes vernyogással, na bumm. Aztán ez a vélemény nagyon gyorsan megváltozott azok után, hogy kaptunk egy levelet egy koncert megszervezésének a lehetőségről, és gyorstalpalva belevágtam újra. A mélyebb felismerések ezúttal nagyon olyan irányba kezdtek mutatni, hogy ez valami kiemelkedő és tényleg jelentőségteljes dolog lesz, úgyhogy izgalmam exponenciálisan kezdett növekedni.



Pár órába sem telt, aztán mindez kapott egy erős torpedótalálatot, amikor a részletek tisztázásakor kiderült, hogy a banda néhány hónapja egytagú felállásban működik élőben is. Nem dobgéppel, nem playbackkel, teljesen élőben megy minden. Ez azért már tényleg több a soknál, a lábdobot majd a hátára köti és bohócsipkát is felvesz a csávó? Ilyen nincs, ilyet nem lehet, ez őrültség. A Nuit Noire nonprofit, saját szervezésű körútja azonban nem járt nagy anyagi rizikóval, szóval a visszakozás ki volt zárva, kérdőjelek csak a fejemben maradtak. A hol/ mikor/ kivel téma is okozott némi fejtörést, elsősorban a hol. Végül egy stúdióval egybekötött próbateremben kötöttünk ki, ami minden lényeges szempontból megfelelőnek bizonyult, előzenekar pedig helyben akadt, a Purulent Rites bemutatkozó lemezének felvételeit készíti jelenleg ebben a stúdióban. Rutinos, minőségi bandákból már régóta ismert zenészek old school death metalt játszanak, ilyesmi nehezen sűlhet el nagyon rosszul, a Purulent Rites pedig ehhez képest jól sűlt el, erről néhány igazán gonosz riff, valamint a többek között a Veérből és a Kolpból ismert Doktor K. Csihar Attilát olykor leköröző vokálja gondoskodott. Többször is beugrott a nagyon korai Asphyx kriptaszagú bűze, nem nyúlás jelleggel, inkább kellemes nosztalgia formájában. A dalok színvonala így elsőre nem volt teljesen egységes, ha megjelenik a lemez, bevizsgáljuk.



Tenebras, azaz Mallory Julia nem egy tipikus rocksztár fazon, ellenben a franciákról alkotott sztereotípiáknak inkább megfelel. Egy kistermetű, sovány, nagyorrú harmincas férfi, akiről a szomszéd biztosan nem gondolná a fekete cuccok és a hosszú haj ellenére sem, hogy ágyékkötőben, palástban, karddal a kezében áll ki a nyilvánosság elé, majd kezd el torzított gitárt vinnyogtatni és visítani. Végig figyeletem készülődését, mely aprólékos volt a technikai részletekre való odafigyelés tekintetében, a külsőségekben meg az előbb elmondottakon túl nem ment, mégis, kicsit átalakult, átszellemült. Mikor a közönség is elfoglalta a helyét a teremben, kardjával a terem sarkai felé bökött, majd belekezdett. Az első pillanatokban elöntött a korábbi napok minden kétkedése. Cintányérok nem voltak, csak egy lábdob és egy (lábdobba szerelt) pergő, amiknek pedáljait ülve taposta, közben gitározott és énekelt. Ennyi volt az egész, és ez elsőre nagyon, már-már karikatúraszerűen kevésnek tűnt, aztán fokozatosan kiderült, hogy ez igazából nem kevés, hanem épphogy csak ugyan, de pont elég.



Érdekes módon az ének volt az előadást a pozitív oldal felé döntő faktor. Tenebras divatos kifejezéssel élve eléggé unortodox módon értelmezi az éneklés fogalmát, de annnyira határozottan és magabiztosan teszi mindezt, hogy kétség sem férhetett hozzá, hogy teljesen szándékos minden egyes hangnak a megformálása, emellett épp ennyire természetes is. A lemez egyszerű punkos black metal dalaihoz képest ez még annál is punkosabb volt így lecsupaszítva, de a lemezekre jellemző mindenféle kettősség, vagy többesség jelen tudott lenni. Megvolt a nyers erő, a black metal riffek és dobtémák ütöttek, a vokál helyenként gyermeki szentimentalizmusa - pláne a francia nyelv egyedülálló szépségével megfejelve - a romantikus elvágyódást fokozta a metalon túli irányokba, az egésznek a pőre, és Ramones-i szinten lényegretörő jellege pedig kizárta a poszt-black metal zenekarokra általában jellemző terjengősséget és giccset. Persze volt az egészben némi abszurd humor, amikor egy dal szövege csupán annyi, hogy I AM A FAIRY I AM A FAIRY I AM A FAIRY, akkor mondjuk úgy, a punkzene Rózsaszín Pitbulli vonásai elevenednek meg, de mivel iróniáról itt szó nincs, a jelenlevők egy része úgy gondolta, ez a művész kiröhögésére ad okot. Szerntem ez egy téves értelmezés. Ami talán jogos lehetett, az inkább az együtt nevetés, és valószínűleg  a közönség nagyobbik része is így gondolta. Én pedig azt gondolom, hogy a Nuit Noire egy kivételesen bátor zenei próbálkozás, egyszerűen felette áll a szabályoknak, elvárásoknak, törvényszerűségeknek, amiket például az olyan normatív gondolkodásra hajlamos seggfejek hangoztatnak, mint én, a bevezetőben. Meglehet, enélkül a bátorság nélkül tényleg kudarcra lenne ítélve ez a látszólagos katyvasz, de így végül mégis sikerrel jár.



Ami még jól szemlélteti ezt a szabályokkal és szokásokkal egyáltalán nem törődő hozzáállást, az a koncert befejezése. Miután elnyomott úgy kb. 20-25 dalt, megköszönte a jelenlétet, levette a palástját, letette a gitárt. Vissztapsoltuk, elnyomott újabb 4-5 dalt, újra levonult, aztán ez megtörtént újra, majd később már csak egyvalaki hívta vissza, de ő sokadjára visszatért, és már nem is emlékszem, pontosan hányszor történt meg mindez, de az biztos, hogy a végén már egy-két dalt (Fairies Fuck Humans, I am a Fairy) másodszor is eljátszott, valamint bemutatott egy eddig még soha nem játszott dalt is. Csak akkor hagyta abba, amikor már senki nem akarta tovább a dolgot. Ez a szemlélet nem kifejezetten a rockzenében megszokott hozzáállás, de tulajdonképpen miért ne tehetné meg ezt is?  Én különösebben mindenesetre nem bántam, akinek meg elég volt, kimehetett. Nem hiszem, hogy aki tényleg szereti ezt a bandát, csalódottan távozott volna, épp annyira volt komoly ez a fellépés, mint amennyire a lemezek azok. Kár, hogy Tenebras jövőre elköltözik Európából, érdemes volna egy jobban bereklámozott koncerten is megnézni őt.

a' ördög

fotók: Noctophoto, további képek itt

Egy videó a turné egy korábbi állomásáról: