Utólag visszatekintve a Ghost debütalbumának kritikájára, egy ponttal többet adtam a kelleténél. Semmilyen kifogásom nincs a leírtakkal kapcsolatosan, annyi hiányzott csak, hogy akkor még nem hallottam a japán kiadás bónuszdalát, a Here Comes the Sun című Beatles-feldolgozást, ami azért rámutatott arra, hogy milyen egy tökéletes dal. Úgy is írhatnám, hogy „a tökéletes Ghost-dal”, ami az ebben a megfogalmazásban rejlő kritika mellett igen nagy dicséret is egyben. Koncerten sajnos nem csíptem el őket azóta sem, a youtube-os videók alapján azonban határozottan úgy vélem, hogy sokak ilyenirányú véleményével ellentétben ez nem egy jól összeimázsolt kamu, hanem egy jó imázzsal megtámogatott nagyon-nagyon populáris rockzenekar. Most meg még populárisabb: kevesebb a zakatolás, sokkal több a dallam, a hangzás sokkal-sokkal összetettebb, csicsásabb, pompásabb, - ez a szó, a pompa, ez a KEY WORD az Infestissumam esetében, a megfordított előjelű egyházi giccs és pompa kiteljesülése a lemez. Ahogy a Year of the Goat esetében, úgy itt is eléggé áll, hogy szinte semmi retrós nincs már benne, a Mercyful Fate zenei hatása például szinte maradéktalanul elpárolgott, sokkal inkább a modern rock és némi Blue Öyster Cult-os dallamvilág egyvelege az album. Csak hát a Ghost az egy jóval nagyobb kaliberű banda, mint a YOTG, több egyéniséggel, saját ízzel, ötlettel, kreativitással. És így már rögtön nem is akkora gond a kitervelt helyezkedés. (Hogy itt sehol nem érezhető a nyomorult Muse hatása, az sem mindegy persze.)
Ezekből az erényekből a lemez elején nem hallani sokat, az egyházi kórusokkal kevert rockoperás felvezetés persze nyilvánvalóan tudatos giccs és szándékolt hatásvadászat, de a tudatosság nem orvosol mindent, egyszerűen nem tudom komolyan élvezni a dolgot. A Per Aspera Ad Infernum sem oldja fel a bevezetés problémáját, a címként is szolgáló, irritáló latin parafrázis ismételgetése sem elsőre, sem a sokadik hallgatás után nem üt be, fura választás ez a dal a lemez elejére. Következik a régebb óta hallgatható, kislemezes, klipes Secular Haze, az umcaccás keringőalap ellenére egy kevésbé populáris szerzemény, kell neki 4-5 hallgatás míg rögzül, és kiteljesedik a „kozmikus cirkusz”-hangulat, amihez hasonlót az Arcturus La Masquerade... lemezén lehetett tapasztalni. A Jiggolo Har Megiddo a Beatlest és a Blue Öyster Cultot szintetizálja, balladás basszusmenet, sok billentyű és gitárdallam jellemzi, a ritmusgitár alig jut szerephez benne. A Ghuleh / Zombie Queen még az eddigiekhez képest is messzebb megy: egy hosszadalmas, főként zongorára épülő lírai felvezetés után sátánista rockabilly buliba csapnak át minket, remekül kitalált verze-refrén szerkezete és húzós, izmos gitárdallamai a legfogósabb dalok egyikévé teszik a számot.
A ténylegesen legfogósabb dal viszont a másik klipes szám, a Year Zero. Ez aztán egy közel tökéletes apokaliptikus sláger, egyetlen hibájaként azt tudom felróni, hogy a Belial – Behemoth - Belzebub kórus kb. így hangzik benne: BÉÍJÁJ - BÍJJABAPP - BJELZEBOPP, amin egyszerűen nem lehet nem röhögni. Hogy retró? Na itt válik viccé az egész retrózás, csillogó fényes, vaskos hangzás, szaggatott groove-os riffelés elegáns zajokkal és effektekkel díszítve, dübörgő dobrengetegek, az ének mögött szintetikus kórusok. Annyira retró, mint a Rammstein. A Year Zerohoz készült klip mellesleg nem lett egy kifejezetten kommersz darab az explicite megmutatott, nem kizárólag fiatal és kívánatos női nemi jellegekkel, inkább a banda szarkasztikus oldalát erősíti. Ha el akarnak kurvulni, akkor viszont a következő videót a Body and Blood-hoz forgatják, ami – megint a YOTG lemezzel párhuzamban – a HIM munkásságát idézi, elég konkrétan. Nem rossz, de nem szeretem. Az Idolatrine-nak csak a címe jó, a suffer little children sor ismételgetése (az egyházi pedofiliával foglalkozik a szöveg) kifejezetten fáraszt. A Depth of Satan’s Eyes a legriffelősebb dal talán a lemezen, de a sorból azért nem lóg ki ez sem, a koncertek vége felé közeledve, ha majd el fog fogyni a lendület, alighanem ezt veszik elő, ahogy a lemezen is ez a szerepe. A záró Monstrance Clock legnagyobb erőssége, hogy egyes pillanataiban olyan érzése támad az embernek, mintha a Blue Öyster Cult tagjai fiatalodtak volna harminc évet és írtak volna egy fénykorukból való dalt a Ghostéknak. Kísérteties.
Még érdemes hozzátenni a lemezen szereplő dalokhoz, hogy a limitált és / vagy a japán kiadáson valószínüleg szerepelni fog a Secular Haze kislemez B-oldalán is megtalálható Abba-feldolgozás, az I’m a Marionette. Kiváló dal, kiváló feldolgozás, és azt is kiválóan mutatja meg, hogy mi a Ghost: egy a pop és a rock határán elhelyezkedő, szórakoztató, rendkívül ütős banda, akik kiváló belépőzenekarrá válhatnak az underground irányába a fiatalok számára. Ilyenből elég nagy hiány volt mostanában, szóval nem kell számonkérni azt a Ghoston, hogy távolról sem rendelkezik egy The Devil’s Blood mélységével, folyamszerű, töretlen sodrásával. Csak annyi közös, hogy mindkét banda a retróból jutott el a retrón való túllépéshez és a rock 21. századi újrafeltaláláshoz. Ez sem megvetendő.
8/10
a’ ördög
