A Nadjával már teljesen tele volt a tököm, amikor a Rorcal először Budapestre jött velük, bele sem hallgattam a dolgaikba, gondoltam valami hasonló dögletes poszt-unalomról lesz szó. Hát, nem arról van szó. Svájci a zenekar, a lemez címe ellenére sok közük nincs a magyarokhoz. Svájcról mindig elmondjuk, hogy kevés jó zenekaruk van, de ami van, az tényleg a legjobbak közé tartozik, és úgy érzem, a Rorcalban is benne van a potenciál arra, hogy legalább a kortárs, fiatal bandák közül kiemelt helyre tegyük őket.
Két, leginkább az első, posztizmusoktól még mentes Hyatari lemezre hasonlító, korai Isisból és sludge metalból egyaránt okuló, kicsit drone-szerű, lassan építkező, helyezkedő tétellel nyit a lemez. Ez egy afféle beállásnak, bemelegítésnek felel meg, aztán a harmadik dallal az egész hangzásvilágot megőrizve beletaposnak gázpedálba, és a monstrum megindul előre az időközben kibontakozott fagyos, szürke sziklákon. Black metal válik belőle, olyan hangzás és érzelemvilágát tekintve egyaránt modern black metal, ami ugyan csak nagyon ritkán közelít ahhoz a zenéhez, amit mondjuk egy Marduk játszik, de mégis több köze van hozzá, mint mondjuk egy Alcestnek, de kíméletlen szigorűságát figyelembe véve a Wolves in the Throne Room-féle hagyományosabb poszt-blackeket is szégyenkezésre utasítja. Itt nincs szó természatanya meleg, lágy öléről, az univerzum szentimentális elrévedésbe ringató, csodálatos összetettségéről. Minimális mennyiségű, ilyesmi érzésvilág egyébként azért található, pont a leginkább és legtipikusabban black metalos VII-es című, valójában hatodik szerzeményben. Egy ilyen pár másodperces részlet azonban keveset változtat az egészen, inkább csak apró színfolt, ami még jót is tesz. Kő és jég, vér és csontok, a létezés kézzelfogható valóságának pulzálása árad ki az egykor még hétköznapibb indíttatással kifejlesztett hangszerpark és effektár megszólalásából.
Egyetlen hasonló, részben sikeres kísérletről tudok, az pedig a Waning, ahol viszont pár életerősebb slágerdal mellett az ötlettelen erőlködés is nagy szerepet kapott. Ilyen kettős felosztásra a Rorcal új lemezén esély sincsen, nincs erőltetten dalcentrikus hozzáállás, akár egy összefüggő szerzeményként is kiadhatták volna a Világvégét. Ilyet már csináltak is egyébként, és visszamenőlegesen hallgatva, egy érdektelen debüt után a második, egyben előző album, az egyetlen, 70 perces dalból álló Heliogabalus már tartalmazta azokat az elemeket, amiktől a Rorcal eredetinek és izgalmasnak mondható, és olyan nagy változást attitűdben nem is jelenet az új lemez, csak annyiban, hogy ez sokkal több gyors tempót tartalmaz, emiatt pedig egy fokkal könnyebb, és pár fokkal változatosabb hallgatnivaló.
8.5/10
a’ ördög
