Amikor a Darkthrone a Too Old too Cold EP-vel letért az ízetlenné és jellegtelenné vált black metal irányvonalról és nyíltan punk és heavy metal elemek beépítésével kezdett próbálkozni, megjelent a banda felfogásában az addig csak az interjúkból ismert humor is. A Darkthrone szórakoztató lett, néha talán túlságosan is. Az egy dolog, hogy mégiscsak a pokol küldötteiként ismertük meg őket, akik elképesztően hideg és embertelen hangulatú zenét játszottak egykoron, és ez sokak számára viszonylag nehezen állt össze a humoros visszautalgatásokkal, a színtér alakulásával kapcsolatos félig komoly, félig saját magukból is viccet csináló hadüzenetekkel és fenyegetésekkel. Sosem haragudtam rájuk emiatt, az viszont kicsit irritált, hogy sokan úgy fogták fel innentől őket, mint a black metal bandát, amelyik végre rájött, hogy nevetséges, és végre viccet csinál a nevetséges black metalból, meg általában véve, az egész metalból, ami jó, hiszen komolyan venni magunkat rossz. Szerintük. Még így is megérte viszont a dolog, ha a hallgatók legalább csak egy kis részét sikerült ezzel rávenni arra, hogy a „vicces” szövegeket komolyan véve tényleg rájöjjenek, hogy sokkal jobb dolog például Razor és Manilla Road lemezeket hallgatni az aktuális agyonproducelt steril hulladék, vagy az ezredik Burzum-másolat helyett. Nem trúságból, hanem mert TÉNYLEG jobb.



A szórakoztató faktorral nekem a zene szempontjából inkább volt problémám. Eleinte kevesebb, később több, de nem annyira a színvonal csökkenése miatt - ellenkezőleg, talán az irányvonalat kiteljesítő, és emiatt talán kicsit túl is értékelt F.O.A.D. mellett a Circle the Wagons című legutóbbi volt a legjobb -, hanem mert azért ezekre a kis slágerecskékre idővel könnyebb volt ráunni, mint a korai alapművek színfekete esszenciájára. Annál a komor hangulaton túl totálisan érdektelen erőlködésnél, amit pl. a Sardonic Wrath album képviselt, persze még a komolyabb téttel nem bíró fogós punkdalok is maradandóbbak lehetnek, azonban ezek színvonala nem volt végig teljesen egységes az utóbbi négy lemezen. Mindenesetre, most valami komolyabbat vártam tőlük. A retró-trend elindításából, illetve robbantásából kivették a részüket, most időszerűnek éreztem, hogy kicsit visszatérjenek a kevésbé nyilvánvaló, sötétebb hangulatú dolgokhoz, ugyanakkor a Circle the Wagons irányvonalában még egy tiszta true heavy metal folytatás lehetősége is benne volt. 

A lemez végighallgatva egyrészt volt valamennyi igazság a megérzéseimben, például a tiszta true heavy metal a Valkyrie című szerzemény formájában konkrétan megvalósult, a szerzemények mindegyike hosszabb, a hangulat komorabb mint az utóbbi években bármikor, a punkos jelleg csak annyira maradt meg, amennyire a black/thrash műfajokban mindig is ott volt és lesz is. Amire nem számítottam, az a thrash műfaj markáns érvényesülése a lemezen. Meglepőnek persze ez sem mondható, hiszen ezeket a hatásokat már megénekelték többek között a Canadian Metal című dalban is, de ennyire szigorú, szikár riffáradatok eddig nem voltak itt. Mindenki a Celtic Frostot emlegeti a kritikákban, én viszont inkább gyorsabb zenékre gondolok, mint az Agent Steel, a nyolcavanas évekbeli Exodus, vagy az első két Slayer. Az egész a 14 perces Leave No Cross Unturnedben csúcsosodik ki, amit mindenki hallhatott már előzetesen is, ott aztán olyan keménységi szintre jutnak el, amilyenre a Darkthrone-tól már réges-rég nem volt példa. De más szempontból is tartogat meglepetéseket a dal, helyenként a Ravishing Grimness album rideg, kigyómód csavargó baljóssága rémlik fel benne. Az említett Valkyrie is hasonlóan kiváló szerzemény, nem lehet jobban megfogalmazni, mint amit Fenriz mondott róla, hogy "Rohan metallovasinak méhéből tépte ki", tömény heroizmus jellemzi, sallangok nélkül, Fenriz pedig teljesen tisztán és meglepően jól énekel benne.



So far, so good. A helyzet az, hogy a lemezre mégsem lehet azt mondani, hogy a „legjobb a Panzerfaust óta”, vagy bármi hasonlót. Ahhoz ugyanis túl kevés van abból az igazán gyors, töretlen tempókból, hogy végig thrash metalosan feszült tudjon lenni a lemez, minduntalan visszanyúlnak a rockos középtempókhoz, amit igazából kicsit sokallok a lemezen. Oké, hogy a Darkthrone mégiscsak Darkthrone és a belassulások a stílusjegyek közé számítanak náluk, de a lazaságnak a thrashben a csuklókra kellene korlátozódnia! Ha viszont a thrashből elvész a kíméletlen tempó, akkor nagyon oda kell figyelni a dalszerzésre, és ezen a lemezen sajnos nincsenek Seasons in the Abyssok. Az előző lemezeket idéző, hangulatos gitárdallamokkal és éles váltásokkal tarkított The Ones You Left Behind még  az, amit ki tudok emelni nyugodt szívvel, a többire inkább csak annyit lehet mondani, hogy vannak bennük jó, sőt, nagyon jó riffek, de szerzeményként annyira nem emlékezetesek. Azt viszont nyugodtan lehet mondani, hogy a Valkyrie és a Leave No Cross Unturned a két legjobb Darkthrone dal a Panzerfaust óta, így végül mégiscsak kihagyhatatlan az Underground Resistance.

8/10

a’ ördög