Angel Witch? Ja, az a brit heavy metal zenekar, ami a ’80-as évek eleji hullám idején nagy szám volt aztán eltűntek? Most újjáalakultak? Biztos nagyon érdekes.

Igen, tényleg az.

Egyrészt, a brit heavy metal újhulláma tényleg kiemelt figyelmet érdemel 30 év után is, aki nem így gondolja, az inkább ne hallgasson semmilyen metalt. A visszatéréseknek persze tényleg ritkán van értelme, de most már párszor azért kiderült (Accept, Celtic Frost, Hell), hogy jó dolgok is kisűlhetnek belőlük, ráadásul az Angel Witchet egyébként sem szabad csak úgy félredobni. Én meghallgattam a Tokyo Blade tavalyelőtti lemezét is, meg a szintén tavalyi Tygers of Pan Tanget is, ezeket - főleg az utóbbit - simán ki lehet hagyni, az Angel Witch-et viszont nem érdemes. Ez nem egy heavy metal banda a sok közül,  pontosabban: sokkal többféle dimenzió rejtőzött bennük a metal műfaj különböző arcaiból, mint pusztán a brit típusú heavy metal. Persze az alapvető recept itt is a ’70-es évek heavy rock stílusának begyorsításában, punkos energiával való feltöltésében rejlett, de náluk megmaradtak a lassabb tempók is, továbbá voltak progresszív ízű, változatos hangszerelésű, változatos felépítésű szerzemények. Az egész néha már túlságosan eklektikus volt, ezek miatt sem meglepő, hogy végülis kultikus zenekar maradtak és eltűntek a balfenéken. (Persze a tagcserék, átmeneti feloszlások és a megkésett folytatás formájában ennél súlyosabb okok is közrejátszottak ebben.)

                                     

Ez az eltűnés viszont nem jelentette azt, hogy a bandát folyamatosan változó tagsággal mozgató énekes-gitáros, Kevin Heybourne ne lett volna végig aktív. Az utolsó friss dalokat tartalmazó Angel Witch nagylemez ugyan 1987-ben, az utolsó friss szerzeményeket tartalmazó demó pedig 1990-ben jelent meg, de a zenekar az idő nagyrészében jelen volt valamilyen formában, felléptek itt-ott, koncertlemezeket, válogatásokat adtak ki. Igazán komolyra viszont csak 2011-ben fordult a dolog, amikor Lee Dorrian és kiadója, a Rise Above beállt az Angel Witch mögé, és közösen elhatározták, hogy lesz egy új lemez, ami  a klasszikusnak tekintett első lemez világát fogja megidézni. Nem bíztak a véletlenre semmit, a borítóra ahogy 1980-ban, úgy most is egy fantasztikus John Martin festmény került fel, ami már megad egy olyan bizalmi alaptónust a hallgatásnak, amire lehet építeni a hallgatónál. Ezt erősítette meg az elsőként nyilvánosságra hozott és az albumot is nyitó Dead Sea Scrolls. Fantasztikus szám, ugyan semmi olyan nincsen benne, amit még nem hallhatott egy tájékozott metalrajongó, de olyan természetes lazasággal árad ki belőle egy nagyon kellemes, misztikus hangulat, hogy ezek az újítással kapcsolatos kérdések fel sem merülhetnek. Kiváló szólók, ízes gitárdallamok és riffek sodornak végig a hat percen át, Heybourne hangja pedig megdöbbentően fiatalos maradt, ami jól áll neki, és a zene komoly hangvételét nem, de a pátoszfaktort szerencsésen csökkenti.  Apropó komoly hangulat, annak ellenére, hogy ahogy ez a dal sem lassú, és a többi sem az kifejezetten, érzelmileg nagyon sokszor kapcsolódik a klasszikus doom metalhoz, a Pagan Altar-hoz, a korai Candlemass-hez, ha új banda lennének, akkor emiatt biztos sokszor megkapnák a doom jelzőt.

A Dead Sea Scrolls két szépséghibája közül az egyik az, hogy ez a lemez legjobbja, a másik pedig, hogy bár korábban nem került kiadásra semmilyen formában, valójában nem új, hanem’ 83-’84 környékén íródott, hasonlóan a lemez kb. feléhez. A minőségi törésvonal viszont a várakozásokkal ellentétben nem a régi dalok - új dalok feloszlás mentén bontakozik ki. A nyitó utáni legjobb szerzemény a záró Brainwashed, ami például új, és új a vontatottsága ellenére jól kibontakozó The Horla is. Az Upon this Chord ugyan nem zavaró, de nem felfelé húzza a lemezt, a Geburah viszont egyértelműen a lemez mélypontja, benne egy Dream Theatertől ismerős énekdallam-töredékkel. Ezzel egyébként - megint a várakozásokkal szembemenve - nem is annyira a lopás ill. annak forrása a baj, hanem a töredékes jelleg. Egyszerűen nincs rendesen összerakva a szerzemény, többször megtörik a lendület, túl rövid és túl sok különböző énekdallam csendül fel benne. Hasonló esetlenség egyébként, rögzítenem kell ezt a blaszfémiát, a régi lemezeken is előfordult. Itt jön talán ki az, hogy Heybourne az évek során szinte végig alkalmi zenésztársakkal volt körbevéve, és senki nem figyelmeztette őt a gyengébb megoldások kiszűrésére. A Dead Sea Scrolls-t követő Into the Dark is ebben a betegségben szenved kicsit, bár ez még azért élvezhető, de az ide felvett többi régi dal közül nekem az igazán NWOBHM-es Guillotine tetszik a leginkább, a Witching Hour pedig egy néhány hallgatás után megszerethető, de azért cseppet sem különleges szerzemény.

A bevezetőben említett Celtic Frost-féle Monotheist jut eszembe. Az egy pont ugyanilyen kaliberű lemez: van rajta egy-két zseniális pillanat, egy pár a mai kor követleményeinek is megfelelő, de mai fejjel újdonságot egyáltalán nem jelentő rész, és végül akad egy kevés szakállasabb, fárasztóbb megoldás is, de utóbbiból van a legkevesebb mindkét zenekar esetében. Hiba lenne túlértékelni, még nagyobb hiba lenne nem értékelni. Február 12-én a bécsi Viper Roomban lépnek fel.

8/10

a’ördög