Azt már a második demó kiadása óta tudtuk, hogy a Witchcraft kivételesen jól érzi a black metal lényegét, de inkább pont csak a demókon (és így utólag: a Mortuus EP-n) mutatták be teljes valójában a bennük rejlő potenciált. Az első nagylemez, ami a demók újrafelvételét tartalmazta, nem csípte el a szerzemények eredeti érzésvilágát, az Under the Crust című második album pedig annyira fokozhatatlanul csupasz és pőre volt, hogy az már öncélúnak hatott, és szinte lehetett hallani még laikus füllel is, hogy „basszus, ez tök jó riff, csak ide kéne most egy másik gitárszólamban egy dallam, és igazán húzna”.

Most ezek a hiányzó részek mind ott vannak, sokkal változatosabb is lett az album, de nem szimplán ennyi, amit a Hegyek Felettem tud. Én ezúttal nyugodtan és kétségek nélkül ki merem jelenteni, a lemezt oda lehet tenni bármelyik Darkthrone-klasszikus mellé, nem az van, hogy ez egy jól sikerült utánérzés, hanem egyszerűen egyenértékű zene. Így 20 évvel később ez persze akár felvethetné azokat a problémákat, ami mondjuk a retro rock / retro metal témában állandóan előkerülnek, a korszak hangulatának reprodukálhatatlanságáról, az őszinteség hiányáról, stb. - de nem veti. A Hegyek felettemben az elejétől a végéig lobog az eredeti black metal fekete lángja, nincsenek olyan rések, amiken keresztül bármilyen posztmodern kételyek és dekonstruktív gondolatok be tudnának fészkelődni a hallgató és a hanganyag közé. Ez az, ami. Beteszed, és ha fogékony vagy csak kicsit is – kihangsúlyozom, elég, ha csak kicsit – akkor érezni fogod, megpengeti a megfelelő húrokat az elmében, ilyen formában egy univerzális, kortalan alkotás. Fel sem merül az emberben, hogy az legyen a téma, hogy ez most egy kicsit olyan mint a nemtudommelyik zenekar nemtudommelyik témája.



Persze lehet találni ilyet, ha keresünk, például, hogy a Vörös köd tartalmaz tipikusan Celtic Frost-ízű őrléseket, de ezek csak lábjegyzet és okoskodás, meg maximum annak a fent jelzett megállapításnak a megerősítésére jó, hogy tényleg: a szűk határokon belül kifejezetten változatosnak számít a lemez, nem csak szabvány sikálás van, hanem a zenéről beszélünk, primitív, gyűlöletteljes, sötét indulatok fuldoklását kiélő zenéről, de zenéről. Az Arcomon gyűlölettel kiállásai és teljes szétesést megszemélyesítő gitárszólója, vagy a Megittam a vért brutális, ős-black thrash riffelést monoton, mindent beszippantó hullámzássá fokozó fináléja különösen emlékezetes, markáns pillanatai a lemeznek, de a kelléktár legbevettebb eszközeit felhasználó részek is úgy működnek, ahogy kell, mert kidolgozottságuk, kialakításuk ezt lehetővé teszi. Több kritikában kiemelt jelentőséget tulajdonítotak a nyelv magyarra váltásának, bennem ezzel kapcsolatosan nem fogalmazódtak meg különösebben érdekes gondolatok, sehol nem éreztem röhejesnek semmit, ami tulajdonképpen igazolja a döntés helyességét, de mélyebb jelentősége ezeknek szerintem nincsen; szimplán a zene érzésvilágát tolmácsolják a felhányt szavak és mondatok, és ennél többre itt sem szükség, sem lehetőség nincsen. 

Négy évig készült a Hegyek felettem, gondolom nem véletlenül tartott ennyi ideig, hanem mert egy ilyen szintű lemezt nem lehetett csuklóból kirázni. Nem tudom, ezek után mi következhet, mert a banda szerintem mindig is ezt a lemezt akarta elkészíteni. Nem egyenes úton, nem lineáris fejlődéssel, de megcsinálták. Lehet ezzel nem mondok eléggé sokat, de 2012 legjobb black metal lemeze, minden honfitársias elfogultság nélkül, a mezőny javának ismeretében állítom.

9/10

a’ ördög

neverhearddistro.blogspot.hu