A zaj, mint zenei műfaj és a nyers, primitív black metal közötti határvonal áttörésén már rég túlvagyunk, 2012-ben ez már önmagában senkinek nem okozhatott meglepetéseket. A Grinning Death’s Head akkoriban kezdte meg működését, amikor ez az irányzat áttöréspontján volt, 2006-ban, és azóta is ezen a határonvalon helyezkedik el. A Golden Dawn egy demó, de én úgy gondolom, hogy ebben a műfajban nincs sok értelme kettéválasztani a diszkográfiát demókra és lemezekre, úgyhogy nekem ez egy album, a 27 perces játékhossz ebben a műfajban maradéktalanul kimeríti a teljesség iránti elvárásokat – no nem mintha állandóan ilyen anyagokat hallgatnék, sőt.

                

A Grinning Death’s Head kivétel, egyrészt azért, mert meghallgattam, másrészt azért, mert tetszik. A dob révén az egész tér recseg, ha pedig belecsapnak a húrokba, akkor olyan, mint egy westerfilmes lövöldözés közepén állni egy teljes kapacitással működő fűrészmalomban. Amitől ez élvezetessé válik, az az, hogy nem szól folyamatosan minden, nem megállás nélküli a lövöldözés, hanem vannak erőgyűjtésre, erőfokozásra szánt pillanatok, tehát létezik valamilyen primitív formában a dalszerzés. A legjobb példa erre a második track, a Morning Star, ami gyakorlatilag a fenti képszerű felismerések elsődleges forrását adta. Egy csomó ideig nem is volt lelkierőm továbbhaladni a többi számra, de amikor megerőltettem magamat, akkor annyira nem is volt nehéz dolgom. A nyitódal eleve csak egy hangulati felvezetés, a jól megszerkesztett Morning Star után ugyan jön két elkerülhetetlen punk/raw black cséplés-klisé, de ezekben egyrészt mindig akad némi fogódzó ritmusalap és emlékzetes riff-kontúr, másrészt meg jó rövidek. Aztán a Silver Chord a csernobili betonszarkofág mélyére utazik be egy dobok nélküli drone formjában, a Serpent Pillar meg egyesíti a két irányvonalat magában. A majdnem nyolc percével epikus hosszúságúnak számító Seven Raysről is teljesen hideg, embertelen képek ugranak be, elhagyott űrjármű sodródik a kozmikus sugárzás tengerében a végtelen felé, itt még némi basszusgitár is feltűnik a hangzás eddig elnyomott tartományaiból.

Nem hozott semmi újat a Golden Dawn, de ha valakinek kell mutatni egy esszenciális kivonatot abból, hogy mit lehet ezzel a zenei eszköztárral kezdeni, lehet ezt választanám, ha az Ash Poolnál messzebbre akarnék menni.

7.5/10

a’ ördög