Vannak olyan lemezek, amikről elolvasom a fellelhető kritikákat, és kisebb eltérésekkel ugyanazt látom leírva, amit én is hallok, különböző attitűdökkel, szimpátiákkal, ízlésekkel, hangsúlyokkal. De vannak olyan lemezek is, amiknél egyszerűen nem értem, hogyan lehetséges, hogy mindenki valami egészen mást hall, mint én. Az elmúlt években a retró trend hatására jóval mélyebbre ástam az ősrock időszak műveiben, mint korábban, igaz, régen sem csak a kötelező SabbathZepPurple triászra szűkítettem le a dolgot, de most aztán tényleg meghallgattam majdnem mindent, UFO-t, Covent, Jefferson Airplanet, Blue Cheert, stb.-t, ami csak előkerült a különböző zenekarok interjúiban, kritikáiban. A Blue Öyster Cult viszont nem manapság lett sem mások, sem általam újrafelfedezve: már az elmúlt évtizedben fel lettek kapva, a Metallica az Astronomy-t tette fel a garázsválogatásra, és a még egyértelműen metalzenébe sorolható első HIM lemezen is szerepelt tőlük feldolgozás. A mostani okkult/retro trend esetében a Ghostnál volt a leginkább szembetűnő, hogy mekkora befolyásuk volt. A Year of the Goat esetében is őket szokás leggyakrabban emlegetni, és ez jogos is, de csak szimpla, sokadik hatásként, és itt meg is áll a kritikákkal való egyetértésem, mert hiába ismerek már majdnem mindent az ősök közül, itt szinte egyiket sem hallom visszaköszönni.

                 

A Year of the Goat az én szememben tehát egyáltalán nem retró, de nem úgy nem, mint a The Devil’s Blood, hogy meghaladják a retróságot, hanem úgy, hogy ez egyszerűen egy modern, méghozzá eléggé kommersz, sőt nyálas rockbanda, olyan párhuzamokkal, mint az említett HIM, vagy a Muse. Az meg, hogy régi zenekarokra is hasonlítanak, nem csoda, hiszen rockzenéről beszélünk, amit nem tegnap találtak ki. Szóval, nyomjuk be a fent linkelt This Will Be Mine című, kislemezen is kiadott dalt, hallgassuk meg, ahogy a Griftegard nevű kiváló doom zenekarban is érdekelt énekes, Thomas Eriksson finoman rábúg a finom billentyűcsilingeléssel színezett feszes, telt ritmusalapokra, és akkor utána tegyük be a HIM-féle Razorblade Romance akármelyik dalát, mondjuk a Right here in My Arms-t, persze kizárólag, ha homoszexualitástól való félelmünk ezt megengedi, és figyeljük a zene felépítését. Ugye-ugye? És ha a HIM-nél nem retrózott mindenki, akkor itt miért tenné? Oké, pl. a Voice of a Dragonban van egy kis eléggé konkrétan Sabbath-os riffelgetés, meg itt-ott előfordulnak retrós hangzás-színezők (fúvósok, hammond és mellotron hangszínek, kolomp), de ezek a címadó dal egyes részeit leszámítva nem játszanak főszerepet, a mellotron pedig itt amúgy is inkább a filmzenés bombasztot szolgáltatja, ami egyáltalán nem old-school, és így az érzésvilág összképében semmi régieset nem érzek. Akkor már megint, a The Devil’s Blood saját megoldásai azok, amik visszaköszönnek, főleg a gitáralapok egy részében, mindjárt a lemez első hangjainál, vagy az említett kislemezes számnál, és még sokhelyen másutt. Tartalomban, súlyban persze közük nincs hozzájuk. A Year of the Goat már tényleg a bandwagon-ről szól, nem az aranykor megidézéséről, vagy újrafelfedezéséről. Ettől viszont még lehet jó egy zene, pláne, hogy mostanában mindenki igazi, múltidéző retrót játszik, már tényleg elviselhetetlenül sok van belőlük, tehát egy retrónak álcázott nemretró zenekar felbukkanása sem lehet negatívabb történés. Nem is az. Igazából azt nem is érzem annyira fontosnak, hogy a leírtak után ítélkezzem, de azért leírom a szubjektív véleményemet is.

Nekem többnyire nem tetszik az Angel's Necropolis. Egy kicsit lenyűgöz, közben eléggé felháborít, amivel vonz is, ahogy az a Jess and the Ancient Ones-szal is fennált, de ez végül mégis inkább elidegenít, sőt untat. Mint mondjuk a Muse, amire még többször hasonlítanak, mint a HIM-re. Ez leginkább a nem metalosan, de abszolút pátoszos, magas, tiszta hangon énekelt dallamokban jön ki, érdekes, hogy ez a klasszikus doomon edzett vokalista ilyen könnyen és sikeresen tudott arculatot váltani. Spórol a rekesztésekkel, a tiszta erőből kiengedett hangokkal, többnyire búg, és lágyan, majdhogynem nyávogva lejti a dallamokat, de azt tudja, hogy azért kontrasztként néha rá kell rekesztenie, és erőt kell belevinnie. Megy neki. Akármilyen rutinból dolgozó slágergyáros nem tudta volna ennél jobban elmagyarázni neki, hogy ezt így kell csinálnia, hogyan kell populáris zenét csinálni. Kérdés, hogy a közönségnek  ez mennyire fog úgy átjönni, hogy ez valami természetes dolog, és nem egy eladásra szánt, kiszámítható valami. Meg az, hogy azok, akiknek ez a kiszámítottság nem gond, mennyire fogják befogadni azokat a gyakran túlnyújtott, de legalábbis hosszú számokat, amik ezekből a számomra túlságosan is slágeres megoldásokból össze lettek építve. Az okkult imázs és szövegvilág bizonyosan szintén leszűkíti a befogadók keretét, de az is biztos, hogy legalább ad egy keretet, ahhoz, amit csinálnak. Magyarán, ha fogadnom kéne, azt tenném meg, hogy sokaknak be fog jönni, de a Petőfi Rádióba mégsem ez a zenekar viszi be a Ván Recordsot. (Persze, ez amúgy sem ilyen egyszerű, de most maradjunk elméleti szinten.)



Mielőtt még ennyivel lerendeznénk őket, egy kis pontosítgatás, mert azért ez nem egy olcsó fércmű, mégha műanyagtartalma meg is haladja az egészséges határértékét. Nem lehet és nem is akarom tagadni, hogy azért vannak emléketesebb pillanatai a lemeznek. Az biztos, hogy a This Will Be Mine nem az én dalom, de a nyitó For the Kingben majdnem annyit rekeszt az énekes, mint amennyit búg, és így már rögtön jobb is az eredmény, hiába ugyanaz a recept. A címadó dalban is vannak eltalált dallamok, és ez összességében is kevésbé unalmas, mint a rövidebb dalok jó része, pedig több mint tíz perces. A kevés jobb Muse dal (pl: Knights of Cydonia) szintje ez, annál egy kicsit szórakoztatóbb is. A Voice of a Dragon sem rossz, az I’ll Die for You viszont semmi extra, és a Spirits of Fire sem az. Az A Circle of Serpents átadásáért viszont Ville Valotól sokkal több pénzt zsebelhettek volna be, mint amennyi jogdíjat ezért az egész lemezért kapni fognak, ez egy jól megírt popdal. A záró Thin Lines of Broken Hopes meg egy kakukktojás, ez is egy hosszú szám, mint a címadó, viszont ennek a második felében kiszakadnak a fárasztó jólcsiszoltságból és egy eredetinek és hatásvadászattól mentesnek nem mondható, de annál ütősebb, latin kántálással megspkélt zúzással fejezik be a lemezt.

6.5/10

a’ ördög