Az Uncle Acid & the Deadbeats egy újabb innovációtól mentes, retrónak - csak némi erőlködéssel, de azért - nevezhető rockbanda. Az első szám, az I'll Cut You Down során azon töprengtem, hogy vajon lehet-e ennél kiszámíthatóbban játszani ebben a stílusban egy dalt, és hát ugyan lehet, de nem nagyon. Mostanában amúgy is valami fojtott düh tör fel belőlem, akárhányszor elindul a lejátszómban egy hallgathatalan garázsfelvétel, amit mintha 83'-ból kapartak volna elő, és mégis idei nagylemez. Ez nyilvánvalóan a saját frusztrációmból ered, de ez már más lapra tartozik. Pár gondolatot azért mégis felvet ennek a kétezres évek második felében beindult a retró hullámnak a léte, nevezetesen, hogy mégsem volt igaza azoknak, akik a fejlődést a hangzás végletekig való csiszolásában látták, továbbá, hogy egyszer ez is véget fog érni, hogy újra eljöjjön a metál halála, vagy valami régebbi szemlélet újrafelfedezése. Én mindenesetre próbálom úgy felfogni, hogy eljön még az az idő, amikor évente kb. egy ilyen csapatot sem fogok hallani és milyen jó lesz majd visszaásni azokba az időkbe, amikor rengeteg kincset engedtem el a fülem mellett egy legyintés kíséretében. A tavaly kiadott Blood Lust esetében is hamar rá kellett jönnöm, hogy hiába a berzenkedés, ezek a pöcsölés és agyaskodás nélkül előadott ezerszer eljátszott riffek ízléses tálalásban nehezen tudnak rosszak lenni. És undorító, igen, de működik. Akkor kezdem az elejéről.
Az I'll Cut You Down-t tényleg nehéz lenne ennél klisésebben játszani, ráadásul műfajilag annyira stoner, hogy simán odafért volna a Red Fang legutóbbi albumára, és csak javított volna rajta. Meg kell szokni ezt a pofátlan egyszerűséget, de ha levetkőztük intellektuális gátlásainkat, simán elhisszük, hogy ők találták fel ezt az egész stílust és életérzést. A zenekar azért ügyesen egyensúlyoz a slágeresség és a komolyság közt, dallamaik megragadóak, de nem kapaszkodnak rá azonnal a hallgató füleire, főleg, hogy az ének - viszonylag erős torzítása miatt - elég statikusnak hat, de az énekes a saját tartományain belül remekül választja meg a tónusokat. Ez egyébként jellemző a hangzás egészére, minden zajos, de mégis tisztán kivehető, és ezt a kérdést ennyivel le is szeretném tudni.
Kézenfekvő, hogy nem csak sima rockzenéről van szó, mivel manapság úgy tűnik, elengedhetetlen az okkultizmus jelenléte, de ennek a számok címein kívül különösebb jele nincs a zenében, azazhogy az erőltetetten miszitikus légkör és pátosz szerencsére hiányzik, de azért egy sajátságos, tébolyult, vérgőzös, ördöginek is mondható hangulat időnként felüti a fejét, ennek kimagasló példája a Ritual Knife című tétel. Galoppozás, elvétve punkkal rokonítható, vagy doom riffek egyaránt megtalálhatóak a lemezen, a már említett stonerről nem is beszélve, sőt, végül egy country-folk dal is kapunk, szóval van hová nyúlni. A dalok közben annyi előadóra tudtam asszociálni, hogy ebbe is kár lenne belemenni, és van ahol szinte egy az egyben hasonlító részletet fedeztem fel, ami miatt még most is töröm a fejem, mert nem ugrik be, mi az.
Hogy egy klasszikus és szánalmas befejő mondattal zárjam a cikket, az Uncle Acid & the Deadbeats nem fogja megváltani sem a világot, sem a zenét és semmi egyebet. De mi már öregek vagyunk, és nem is ezt akarjuk.
8.5/10
rʇp
